„A merev katolikusok ismét támadásba lendültek, miután Texas állam a hatodik héttől megtiltotta a magzatelhajtást. De az olasz abortusztörvényhez aligha lehet ma hozzányúlni” – írja a római La Repubblicában Giovanna Casadio.
Mint tudjuk, a Vatikán is ellenzi az abortuszt, nem kell tehát valamiféle szélsőséges katolikusnak lenni ahhoz, hogy valaki helytelenítse. Tény viszont, hogy Casadio nem riad vissza az erős minősítésektől. Azokat a honfitársait, akik változtatni szeretnének a negyvenhárom éves, meglehetősen liberális abortusztörvényen, Casadio „olasz texasiaknak” nevezi. Az amerikaiakat pedig, akik Texas államban a szigorú abortusztörvényt hozták, „texasi táliboknak”.
A honi texasiak közül elsőként Massimo Gandolfini idegsebész professzort említi, a Family Day mozgalom vezetőjét, aki csakugyan üdvözli a texasi törvényt. Azt azonban nem javasolja, hogy Olaszországban is ilyen szabályozást vezessenek be. Gandolfini annak örül, hogy a texasi törvény felnyitja a sokak által lezártnak tekintett kérdést, és rávilágít, hogy akárhogy vesszük is, az abortuszban elpusztul egy magzat. Az ő mozgalma azt szerette volna elérni, hogy mielőtt egy várandós nő végleg rászánná magát az abortuszra, ultrahang-vizsgálaton kelljen részt vennie, ahol is meghallgattatnák vele a magzat szívhangját. Ha azután is úgy dönt, hogy elveteti, ők nem örülnének neki, de belátnák, hogy többet nem tehetnek. Gandolfini professzor elpanaszolja azonban, hogy az orvosokat, akik ezt a törvénymódosítást javasolták, széles közben megfélemlítéssel és fenyegetőzéssel vádolták, s emiatt le is tettek a tervükről. Van azért törvényhozó, így Simone Pillon, a Liga szenátora, aki abban reménykedik, hogy ami Texasban sikerült, az Olaszországban is megtörténhet. Ő ennél többet is el tudna képzelni, mivel „az élet a kezdet kezdetétől fogva szent”. De Texas döntését a jó irányban tett lépésnek tekinti.
Ám az abortusz-háború csataterén végigtekintve Casadio arra a következtetésre jut, hogy az „olasz texasiaknak” ma semmi esélyük a „194-es törvény” megváltoztatására. Az 1978/194-es jogszabály a nő válsághelyzete esetén a terhesség 90. napjáig engedélyezi a magzatelhajtást. A válsághelyzet esetei között azonban az anyagi problémákat is megemlíti, egyszóval elvben az abortusz Olaszországban majdhogynem alanyi jog.
Elvben. Mert az abortuszpártiaknak is van ám okuk panaszra. A nőgyógyászok csaknem háromnegyede ugyanis lelkiismereti okokból nem hajlandó magzatelhajtást végezni, általában azt az esetet kivéve, ha a beavatkozás az anya életét menti meg. A Gli Stati Generali internetes újságban Fabio Salamida arról számol be, hogy a dél-olasz tartományokban különösen magas a „lelkiismereti abortuszmegtagadók” száma. Basilicatában és Szicíliában meghaladja a 80 százalékot, Pugliában a 92-t. Vannak olyan települések, ahol egyetlen orvos sem vállal abortuszt. És egészen nagy területeken szabad ugyan az abortusz, csak éppen szinte lehetetlen. Emma Bonino volt többszörös baloldali miniszter és európai biztos, aki ma a Demokrata Párt szenátora, egy mozgalom élén azért küzd, hogy az állam kötelezze a helyi hatóságokat olyan nőgyógyászok és szakszemélyzet felvételére, akik hajlandók magzatelhajtást végezni. A törvény az törvény – érvel. Vagy változtatni kell rajta, vagy végre kell hajtani.