Nyomtatás

LGBT vs. QTBIPOC

2021. november 4.

Amerikában öt évtized alatt győzött a melegjogi forradalom, és elérte céljainak döntő többségét. Ám egyre inkább úgy tűnik, hogy közben felfalja saját gyermekeit. Az etnikai kisebbségeket és a transzokat képviselő radikális baloldali szervezetek már a melegeket is az elnyomó rendszer privilegizált helyzetű kiszolgálóinak tekintik.

Minden politikai mozgalom aktivistái szembe találhatják magukat az egzisztenciális kérdéssel, hogy mi lesz azután, ha a mozgalom eléri céljait” – mereng a Quillette magazinban Maxwell Meyer, a bostoni meleg büszkeség felvonulások lefújása kapcsán.

A kulturális sokszínűség teoretikusai általában azt vélelmezik, hogy a különböző kisebbségek majd karöltve segítik egymást a társadalmi előítéletek és a hátrányos megkülönböztetés lebontásában, és az egyenlőség megteremtésében. A bostoni pride körüli botrányok azonban rácáfolni látszanak erre. A keleti parti város a melegjogi törekvések jelképes szülőhelye volt: 1971-ben itt rendezték az Egyesült Államok első meleg büszkeség felvonulását. 2015 óta azonban a pride-ot szervező bizottságot szakadatlanul bírálják a Black Lives Matter mozgalom aktivistái. A BLM azt követeli, hogy az LBGT szervezetek határozattan álljanak ki a QTBIPOC, vagyis a queerek, a transzneműek és az etnikai kisebbségek tagjai mellett. Az elmúlt években a BLM nyomására a bostoni pride felvonulások során külön megemlékeztek a rendőri erőszak fekete áldozatairól. Ennek ellenére a BLM aktivistái egyre hangosabban vádolták a pride szervezőit azzal, hogy nem szentelnek elég figyelmet az etnikai kisebbségek tagjainak és a transzoknak, továbbá a palesztin nép elnyomásának. Az antikapitalista BLM részéről azt is kifogásolták, hogy a pride felvonuláson helyet kapnak a melegek mellett kiálló nagyvállalatok, republikánus politikusok, rendvédelmi szervezetek és Izrael állam képviselői.

A konfliktus odáig fajult, hogy az elégedetlen szervezetek 2018-ban bojkottot hirdettek a pride ellen. 2020-ban a QTBIPOC szervezetek ellenfelvonulást hirdettek a fekete transzneműek mellett, arra kérve a fehér szimpatizánsokat, hogy a felvonuláson úgy vegyenek részt, mintha egy távoli barát temetésén lennének, ezzel is kifejezve, hogy ők nem elnyomottak és nem áldozatok. (Nem egyedi esetről van szó: Seattle-ben külön feketebőrű pride felvonulást rendeztek, és a fehér résztvevőktől 50-100 dolláros hozzájárulást szedtek a faji elnyomás jóvátételeként.)  A meleg büszkeség szervezői igyekeztek engedményeket tenni: fekete és transznemű tagokkal egészítették ki a kuratóriumot, sőt, két sokszínűség-szakértőt is alkalmaztak a melegek érzékenyítése céljából. De a bojkottot hirdetőknek ez nem volt elég, amire 2021-ben a pride szervezőbizottsága lemondott, ezért idén nem is volt felvonulás. Az etnikai kisebbségek és a transzok képviselői mindezt úgy értékelték, hogy a melegek inkább lemondtak igényeik képviseletéről, mintsem hogy helyet adjanak a pride-on az egyéb kisebbségeknek.

Meyer szerint a tragikomikus történet hátterében a melegek elismeréséért folytatott évtizedes küzdelem sikere áll. Amerikában 2015, vagyis a bostoni melegek és egyéb kisebbségek közötti viták kezdete óta minden államban elismerik az azonos neműek élettársi kapcsolatát. Negyedszázada az amerikaiaknak csak negyede támogatta az azonos neműek házasságát, ma viszont 70 százalékuk. A nagyvállalatok képviselői és a politikusok (jobbról és balról) egymásra licitálva állnak ki a melegek jogai mellett. Mivel a melegeknek lényegében minden követelése teljesült, a pride felvonulások fiesztává alakultak. A radikális forradalmárok ebbe nem nyugodnak bele – írja Meyer. Ők új célokat tűznek maguk elé, és ezért karolják fel a radikális gender mozgalmakat, az antikapitalista eszméket, az Izrael-ellenességet és a rendőrség feloszlatásának ötletét. És ezért tekintik egyre inkább a rendszer fenntartásában érdekelt ellenségnek az úgynevezett LGBT közösséget, különösen a fehéreket.