„Vajon a Szovjetuniót álcázott birodalomnak kell tekinteni, amelyet az elnyomott gyarmatok felszabadítása robbantott szét? Avagy inkább jószándékú föderációnak, amelyben a nagy orosz testvér nagylelkűen támogatta a fiatalabb testvérnépeket, és segítette a fejlődésüket? Vagy inkább többnemzetiségű államnak, amelynek köztársaságai végül olyan nagy szabadságra tettek szert, hogy szétszakították az uniót, és szuverén nemzetállamokat kiáltottak ki?” – mereng Sheila Fitzpatrick neves Szovjetunió-történész a London Review of Booksban két új, a Szovjetunió nemzetiségi politikáját tárgyaló monográfia kapcsán.
Három évtized óta tart a vita arról, hogy milyen szerepe volt a nemzetiségeknek a Szovjetunióban, illetve az unió felbomlásában és az azt követő etnikai összetűzésekben. Az utódállamok zöme és a nyugati elemzők többsége a Szovjetuniót gyarmatosító birodalomnak tekinti, amely elnyomta a nem orosz népeket, de ezek aztán az igát lerázva végre szabad és szuverén nemzetállamokat hoztak létre. A nosztalgiára hajlamos oroszok viszont még ma is inkább a népek szabad és egyenlő társulásaként emlékeznek a Szovjetunióra. Az előbbiek szerint a nemzetek függetlenedési vágya robbantotta szét az egységet, az utóbbiak viszont úgy vélik, hogy a nacionalizmus inkább csak eszköze és következménye volt a felbomlásnak.
A bolsevikok – Leninnel az élen – fennen hangoztatták a népek önrendelkezési jogát. Az első világháborút követő békeszerződések idején sok szövetségest szereztek a gyarmati függetlenség támogatásával, hiszen a határok megállapításakor Wilson amerikai elnök csak Európában tartotta érvényesnek az önrendelkezés elvét (persze ott is szelektíven alkalmazva), a gyarmatoknak azonban nem adott volna függetlenséget. Igen ám, csakhogy a Szovjetunióban, főleg az elmaradottabb részeken, nem volt jellemző az erős nemzettudat. Sztálin ezért a húszas években meghirdette a nemzetesítés programját. Ez a tagköztársaságok többségi nemzeteinek megerősítését volt hivatott szolgálni. A kisebbségek egy része autonóm régiót hozott létre – írja Fitzpatrick.
Mint Jonathan Brunstedt történész A második világháború szovjet mítosza című munkájában rámutat, volt, ahol szinte a semmiből kellett új nemzettudatot létrehozni, máshol pedig, ahol már volt – például Ukrajnában –, kommunista nemzeti káderek kinevezésével lehetett gyengíteni az esetleges függetlenségi törekvéseket. És bár a harmincas években lendületet vesztett a nemzetesítés, a második világháború után pedig egyre erősebbé vált az oroszosítás, a nemzeti identitás még a hatvanas években is fontos maradt, legalábbis formálisan: Hruscsov ugyan egységes szovjet identitást akart, ám ezt is csak a nemzetiségi identitás kiegészítőjének, nem pedig helyettesítőjének képzelte.
A tagköztársaságok viszont igyekeztek saját előnyükre fordítani a szovjet nemzetesítési programot. Beágyazott nacionalizmus című könyvében Krista A. Goff kimutatja, hogy a kaukázusi tagköztársaságok a területükön élő kisebbségek kiszorítására és elnyomására használták a nemzetesítést. Bár önállóságot nem remélhettek, annyit elértek, hogy jelentősen visszaszorították és asszimilálták kisebbségeiket. Az azeri muszlimok, akik lényegében a szovjet politikának köszönhetően váltak nemzetté, módszeresen kiszorították és elnyomták a kurdokat, a tatárokat és az örményeket. A harmincas években a kommunista tisztogatásokat is a kisebbségek elleni fegyverként használták. A grúzok is hasonló politikát folytatva erősítették meg etnikai dominanciájukat tagköztársaságukban.
A történet további része már ismerős – zárja recenzióját Fitzpatrick. A központi hatalom meggyengülésekor a szovjet nemzetesítés által létrehozott vagy megerősített nemzetek elnyerték az önállóságot. A kisebbségek még annál is kiszolgáltatottabbá váltak, mint a szovjet időkben voltak. A függetlenség újabb lökést adott a kisebbségellenes nacionalizmusnak csakúgy, mint a szintén önállóságot követelő kisebbségi nacionalizmusoknak, ami szinte szükségképp vezetett a még ma is fel-fellobbanó posztszovjet etnikai konfliktusokhoz.