Nyomtatás

Mondjanak egy jó elnökválasztási rendszert

2022. január 9.

Olaszországban már-már mindenki biztosra vette, hogy a bankvezérből majdnem összpárti támogatással miniszterelnökké lett Mario Draghi lesz az új köztársasági elnök. Most, hogy alig több mint két hét van hátra a szavazásig, ez már korántsem biztos. Liberális támogatói fel vannak háborodva.

Mi történik egy parlamenti rendszerrel, ha hosszú időre megerősödik az elnöki hatalom?” – kérdi régi ismerősünk, Ernesto Galli della Loggia liberális politikai szociológus a Corriere della Serában.

Nos, faramuci helyzet áll elő, tudniillik a megválasztott elnök a megválasztói fölé nő. Olaszországban a parlament két házából és a régiók küldötteiből álló testület választ elnököt, az első fordulóban kétharmados, a harmadiktól egyszerű többséggel. A kormánytöbbség tehát a magának megfelelő köztársasági elnököt választhatja, és elvben nem kell tartania tőle, hogy az elnök majd a kormánypolitika kerékkötője lesz. A rendszer előnye, hogy nem kerül egymással szembe a végrehajtó hatalom két ága, és nem bénul meg emiatt az állam.

Az Egyesült Államok más rendszert választott: ott az elnököt népszavazással választják, ő alakít kormányt, és kölcsönösen ellenőrzik egymást a törvényhozással. Megesik, hogy demokrata elnöknek republikánus törvényhozói többséggel kell kormányoznia, vagy fordítva, de ettől eddig sosem bénult meg az állam. 1958 óta Franciaországban is hasonló rendszer van, s amikor más-más politikai tábor választott elnököt és törvényhozási többséget, nagyobb konfliktusok nélkül működött a társbérlet. Latin-Amerikában ellenben az elnöki rendszer minduntalan válságba torkollott, és ilyenkor újra és újra katonai puccs és aztán diktatúra következett évtizedeken át.

Olaszországban aligha fajulhat idáig az egyre erősödő elnöki hatalom, mert az elnök legfeljebb feloszlathatja a parlament egyik vagy mindkét házát, népszavazásra küldheti az elfogadott törvényeket. Galli della Loggia mégis úgy látja, hogy az elmúlt években a köztársasági elnök egyre nagyobb hatalomra tett szert, olyannyira, hogy egyenesen a pártok felettesének szerepét tölti be. Pedig nem utasíthatja őket, nem nevezhet ki akárkit miniszterelnöknek. És mégis. Csakhogy ez a fölény inkább erkölcsi jellegű. És attól keletkezett, hogy a pártok lejáratták magukat. Galli della Loggia korábban részletesen elemezte ezt, és akkor abban látta a pártok hanyatlásának okát, hogy már nem a társadalom törekvéseit közvetítik, hanem az államhatalom részévé váltak, s a maguk pecsenyéjét sütögetik a hatalom berkeiben. Ráadásul nincsenek is kiemelkedő pártok, nincs stabil kormánytöbbség. Ezért is alakult csaknem az összes parlamenti párt támogatásával kormány, élén egy liberális pénzügyi szakemberrel, aki ősszel még a január végén esedékes elnökválasztás nagy esélyese volt. Már miniszterelnökként is a pártok fölé nőtt, és azoknak ennyi épp elég volt.

Galli della Loggiát elkeseríti, hogy eszerint hosszú huzavona várható – ő nem bánná, ha liberális elnöki felettest kapnának a pártok. Azzal vádolja őket, hogy a maguk kisded játékaiban akadályozná őket a tőlük semmiben nem függő elnök: nehezebb lenne kialkudniuk, ki töltse be ezt vagy azt a posztot, illetve milyen csoportok érdekében hozzanak intézkedéseket, akár más csoportok rovására. Odáig azonban nem megy el a veterán szociológus, hogy elnöki rendszert javasoljon a parlamenti helyett.