„Muszájszinglik régen is voltak, csak az elnevezés új, no meg az, hogy mozgalommá szerveződhetnek az interneten” – kommentálja a muszájszinglik egyre terebélyesedő jelenségét Rob Brooks ausztrál evolúciótan-professzor a Quillette magazinban.
Amerikában „incelnek” nevezik a muszájszingliket. A mozgalom tagjai arról számolnak be egymásnak az interneten, hogy külsejük nem elég vonzó, társadalmi státuszuk pedig túlságosan alacsony ahhoz, hogy női partnerre találjanak. Keserű szavakkal ostorozzák a nőket és a sikeres férfiakat, és arról álmodoznak, hogy egyszer majd fellázadnak. Fórumaikon gyakran rokonszenvvel fogadják, ha egy-egy muszájszingli több embert megöl, jóllehet ennek rendszerint öngyilkosság a vége.
A „fiatalférfi-szindróma” régi jelenség: az olyan férfiak, akiket helyzetük esélytelenségre kárhoztat a nemi életben, életüket is képesek kockára tenni, hogy javítsanak esélyeiken. Egy kisebbség, amelynek lehetősége van rá, valamilyen szakmában, tudományban, sportban igyekszik kitűnni a többiek közül, mások az erőszak különféle formáiban, például a bűnözésben keresik a kitörés lehetőségét. A történelemben a háború volt a megoldás: az obsitosoknak már jobbak voltak az esélyeik, egyrészt mert társadalmi státusuk megváltozott, másrészt mert a vetélytársak egy része ott maradt a csatatéren.
Brooks szépnek, de illuzórikusnak minősíti azt a hagyományos felfogást, miszerint a szerelem vak, és nincs tekintettel a társadalmi különbségekre. Valójában a vagyoni egyenlőtlenség eleve szelektál. Az olyan társadalmakban pedig, amelyek megengedik a többnejűséget, a fiatal férfiak különösen nagy hányada marad feleség nélkül. Itt az eladósorban lévő lányok ára a kereslet és a kínálat szabályainak megfelelően megnő, s emiatt a vagyontalan fiatal férfiak esélyei tovább csökkennek. Az ilyen közösségekben feltűnően gyakoribb az erőszak, mint másutt. Ennek kiemelkedő példáját nyújtják Afrikában az iszlamista fegyveres csoportok: kifejezetten azzal toboroznak új tagokat, hogy a csatlakozóknak is jut majd a rabul ejtett lányokból. A fejlett országokban a hagyományos tényezőkhöz egy új is járul: a női egyenjogúság, a nők munkába állása és bérhátrányuk csökkenése nyomán a nők nem szorulnak mindenáron a férfi anyagi támogatására, egyedül is megélnek.
A szerző két kollégájával együtt egy friss tanulmányban hatmillió twitter-üzenetből álló és több mint 200 országra kiterjedő adatbázis alapján kimutatta, hogy a muszájszingli-jelenség olyan térségekben a legérzékelhetőbb, ahol magas a jövedelmi egyenlőtlenség, a nemek közti egyenlőtlenség viszont alacsony, s ahol több férfi lakik, mint nő.
Miután bebizonyította, hogy a muszájszingli-jelenség terjedésének kőkemény társadalmi okai vannak, Brooks merész fordulattal arra próbálja rávenni a muszájszingliket, hogy ne a nők gyűlöletében és a terméketlen lázongásban éljék ki frusztrációjukat, hanem csatlakozzanak az anyagi egyenlőtlenség elleni küzdelemhez. A többiektől pedig azt kéri, hogy ne sújtsák megvetésükkel s taszítsák még mélyebbre a muszájszingliket, hanem próbáljanak segíteni rajtuk. E jámbor óhajt jó példával igyekszik alátámasztani: nemrég jelent meg könyve arról, milyen új internetes algoritmusokkal lehetne megkönnyíteni a fiataloknak a párválasztást.