„A bal-jobb megosztottság fokozatosan elhomályosult, s átadta helyét a győztesek és a vesztesek szembenállásának” – olvassuk a Cairn társadalomtudományi portálon Pascal Perrineau politológustól.
A baloldal vagy tíz jelölttel készül nekivágni az áprilisi elnökválasztásnak, és a közvélemény-kutatások szerint ők együttesen sem képviselnek többet a választópolgárok 30 százalékánál. A régi legendás szocialista párt hivatalos jelöltje, Anne Hidalgo párizsi polgármester a szavazatok mindössze 3 százalékára számíthat. Januárban civil kezdeményezésre baloldali előválasztást tartottak, s nagy sikernek minősítették, hogy nem egészen 400 ezren vettek rajta részt. Az eredményt egyedül a győztes, Christiane Taubira volt igazságügyi miniszter tekinti perdöntőnek. Nem véletlenül: három nappal az előválasztás után feleannyi hívet sem számlált össze neki az Ipsos közvéleménykutató, mint a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchonnak (akit a francia választópolgárok egytizede támogat). Az április 10-ei első forduló után alighanem csak jobboldali jelöltek maradnak versenyben, már ha a magát centristának minősítő, de a baloldal szerint jobboldali Macron elnököt is ide számítjuk. Egy külföldi megfigyelő, az olasz Massimo Nava a Corriere della Serában döbbenten állapítja meg, hogy a köztudomásúlag baloldali Franciaország a jelek szerint jobbra szavaz.
Csakhogy Pascal Perrineau szerint ennek a régi tipológiának ma már mind kevesebb értelme van. Az iparnak egyre kisebb a súlya a francia gazdaságban, következésképp a munkásosztálynak is a társadalomban. Egyre nagyobbra duzzadnak a nagyvárosok, egyre erősebb a globalizáció hatása az emberek életében, és ennek következtében a korábbinál sokkal élesebbé vált a kontraszt a városok és a vidék között. A nagyvárosokban döntően diákok, fehérgalléros alkalmazottak, értelmiségiek játszanak meghatározó szerepet. Ők a globalizáció és a liberális értékek hívei: a mindenféle kisebbségek ügye fontos nekik és a környezetvédelem. A külvárosok és a vidék lakói viszont a „népi rétegek” (amin alacsony jövedelmű kétkezi dolgozókat értenek Franciaországban), valamint a középosztályi kisegzisztenciák. Sokan városlakók voltak, de a magas ingatlanárak kiszorították őket a városokból. Az előbbiek bíznak benne, hogy nyertesei lesznek a globalizációnak, az utóbbiak máris vesztesnek érzik magukat, és nem hatják meg őket a liberálisok szép szavai, de nem azért, mintha megátalkodott reakciósok lennének, hanem mert nem látják, miféle javulást remélhetnek ezektől az értékektől a mindennapi életükben, hát inkább a nemzeti értékekben keresnek menedéket. A városokban a zöldek, a maradék szocialisták és Macron elnök pártja kapja a legtöbb szavazatot. Vidéken a jellemzően jobboldali szuverenista pártok.
Jean-Christophe Cambadélis, aki a 2010-es évek közepén a Szocialista Párt főtitkára volt, az Amerikából importált liberális kultúrát, a woke-eszmevilágot kárhoztatja. Amíg a baloldal vissza nem talál az egyszerű emberek érdekeinek képviseletéhez – olvassuk tőle a L’Expressben –, ne is csodálkozzék rajta, hogy válságban van.
Igen ám, de a baloldalhoz a progresszív kultúra is hozzátartozik, márpedig azt a liberálisok képviselik a woke-szellemiséggel együtt. Stéphanie Roza kapitalizmus-ellenes baloldali társadalomkutató a Marianne webmagazinban elismeri, hogy e téren van átfedés liberalizmus és baloldal között, de a szociális kérdések csak a baloldalnál játszanak központi szerepet. Belátja viszont, hogy az utóbbiak jobboldalon is fontosak lehetnek.
Ezzel mindjárt meg is van a magyarázat arra, miért van a baloldal oly nagy válságban. Olyan értékeket kell képviselnie, amelyektől célközönségének java idegenkedik.