„A világtörténelem nagy összeomlásai világos mintát követnek. Mit tudhatunk meg a múlt felbolydulásaiból a jövőre nézve?” – foglalja össze az Aeon magazinban David Potter történész a kérdést, amelyet tavaly megjelent Felbomlás, avagy miért változnak a dolgok? című monográfiájában boncolgat.
A történészek újabban előszeretettel cserélik távcsőre a mikroszkópot, és aprólékos mikroelemzés helyett átfogó, világmagyarázatnak is beillő, és egyben egyszerű, közérthető történelmi narratívákat dolgoznak ki. Bár sokan spekulatívnak és tudománytalannak tartják a nagyívű szintetizáló megközelítéseket, a bátrabbak nem adják fel: statisztikai módszerek alkalmazásával próbálják egzaktabbá tenni a történelemtudományt, abban a reményben, hogy így felismerhetővé válnak a történelem természettörvényei, ezek birtokában pedig könnyebb lesz előrejelezni a jövőt.
Potter ennél valamivel szerényebb célokat tűz maga elé könyvében. Mint sok más társadalomtörténészt, őt is a nagy történelmi átalakulások természete érdekli. Mindenekelőtt arra keresi a választ, milyen körülmények szükségesek a társadalmi rend gyökeres változásához, mint amilyen például a Római Birodalom bukása, az amerikai és a francia forradalom, illetve a fasizmus és a kommunizmus térnyerése volt. E forradalmi átalakulások általános jellemzője, hogy megjelenésük előtt megingott a társadalmi intézményrendszerbe vetett bizalom. Ez pedig utat nyitott az olyan, addig csak kis befolyással bíró ideológiák térnyerésének, amelyek azután gyökeresen átalakították a társadalmi berendezkedést. Ám az ideológiai alapú gyökeres politikai és társadalmi átalakulás sikeréhez Potter elemzése szerint elengedhetetlen az is, hogy megjelenjen az új eszmék iránt elkötelezett és jól szervezett forradalmi élcsapat.
Szemben a korábbi hasonló elméletekkel, Potter arra igyekszik rávilágítani, hogy a társadalmi átalakulások nem magyarázhatók meg, és végképp nem jelezhetők előre pusztán a gazdasági folyamatokból és az intézményi válságból. Ezek ugyanis csak megteremtik a forradalmi változás lehetőségét, ám azt, hogy a változás milyen irányt vesz, az új rend képviselőinek ideológiája és az élcsapat elkötelezettsége határozza meg. Potter szerint ezek a különbségek magyarázzák, hogy miért alakult teljesen máshogy a francia forradalom, mint az amerikai, és azt is, hogy a válság miért vezetett totalitárius (nemzetiszocialista és kommunista) diktatúrákhoz egyes helyeken, míg másutt a demokrácia reformjához.
Esszéje végén Potter a jelenre vonatkozó következtetéseket vázolja fel. A társadalmi egyenlőtlenség nő, az intézményekbe és az elitbe vetett bizalom a mélypontján. Vagyis minden körülmény adott az újabb forradalmi átalakuláshoz. Potter szerint a liberális demokrácia válságba került, és már meg is jelent az új rendet bevezetni óhajtó populista nacionalista élcsapat (Potter Donald Trumpot, Orbán Viktort, Éric Zemmourt elmíti példaként).
Mint azt egyes bírálói megjegyzik, Potter aktuálpolitikai eszmefuttatásai meglehetősen elnagyoltak és felszínesek. Pedig a logikáját talán még azok a politikusok is osztják, akiket a szerző a demokráciára fenekedő veszélynek nevez. Hiszen a liberális demokrácia ellenfelei is azzal vádolják a kozmopolita liberálisokat és főleg a woke baloldalt, hogy a hagyományos intézmények és társadalmi normák lerombolásával, a bolsevik forradalmárokat megszégyenítő ügybuzgalommal akarják felszámolni a keresztény és nemzeti alapon nyugvó társadalmi rendet.