Nyomtatás

Van-e kiút az ukrajnai konfliktusból?

2022. február 24.

Az ukrajnai válsággal kapcsolatban egymásnak szögesen ellentmondó magyarázatok születnek, ennek megfelelően a megoldási javaslatok is ellentmondásosak, vagy egyenesen hiányoznak.

Oroszországot megpróbálták kirekeszteni Európából, de nem sikerült” – állítja fel a maga diagnózisát Anatol Lieven külpolitikai szakértő a Prospect magazinban. 

Lieven alapjában véve a szovjet birodalom összeomlásának természetes következményét látja a mai konfliktusban. A történelem során minden nagy birodalom pusztító ellentéteket hagyott maga után, és ezek gyakran vezettek háborúra. A Közel-Kelet három nagy birodalom összeomlásának következményeit viseli magán. Az oszmán birodalom, a brit és a francia gyarmati berendezkedés egyaránt csak elfedte a régóta fennálló ellentéteket, vagy még ki is élezte őket. A birodalmak nyomában létrejövő nemzetállamok ellentétektől szabdalt mesterséges képződmények. Kelet-Ázsiában a britek kivonulása óta eltelt 75 év nem volt elég rá, hogy India és Pakisztán között megszűnjön a hadiállapot.

A tengeri gyarmatosító hatalmak azonban legalább vissza tudtak vonulni az egykor meghódított térségekből. Nem úgy a szárazföldiek. Már a cári rendszer idején is kirajzottak az oroszok a perifériákra, aztán a szovjet hatóságok oroszok tömegeit költöztették oda – Kazahsztántól a balti államokig. A Szovjetunió széthullása után Észtországban és Lettországban az a furcsa megoldás született, hogy az észtek, illetve a lettek irányítják az államapparátust és az erőszakszervezeteket, az oroszok pedig a kereskedelemben és az iparban töltenek be domináns szerepet. Ukrajna esete csak egy a nyolc konfliktus és területi viszály közül, amelyet a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása után örököltek a térség népei. Lieven szerint az összes többinél egyértelműbben bizonyította azonban, hogy a Nyugatnak nem sikerült Oroszországot kiszorítania Európából. Ahhoz Oroszország túl erősnek bizonyult, és sokkal fontosabbak neki a részben oroszok lakta területek, mint a Nyugatnak, amelynek fiai egyáltalában nem akarnak meghalni Ukrajnáért. Olyannyira nem, hogy a Nyugat előre megmondta: fegyverrel nem fogja megvédeni Ukrajnát.  Lieven mindebből azt a következtetést vonja le, hogy nem érdemes felsőbbrendűen és a nemzetközi jogi dogmatizmussal közeledni Oroszországhoz. Ehelyett ki kell dolgozni egy olyan európai biztonsági építményt, amelyben Oroszországnak is jut szerep.

Lieven megoldási javaslata mások szerint az agresszor bátorításával érne fel. A szintén londoni Sherelle Jacobs azt fejtegeti a The Telegraph-ban, hogy a Nyugat megpróbálta a maga világába integrálni Oroszországot, de ennek az lett a vége, hogy Nyugat-Európa függő viszonyba került az oroszoktól, és ez bátorította fel Oroszországot az Ukrajnával szembeni fellépésre.

Jacobs szerint a Nyugat naivan hitt benne, hogy kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködést folytat majd Oroszországgal, és ettől az orosz állam fokozatosan beépül a nyugati világba. Ehelyett ma Nyugat-Európa az orosz fölgáztól függ, és nem véletlen, hogy az ukrajnai orosz beavatkozás csak langyos szankciókat vált ki. Márpedig ez nem fogja elrettenteni Oroszországot a további agresszív lépésektől. Sőt, mindez szinte csak előgyakorlat egy Tajvan elleni esetleges kínai hadművelethez. Az ellen a Nyugat még tehetetlenebb lenne.

Ebből az következne, hogy Jacobs valamilyen keményebb fellépést javasoljon, márpedig nem javasol. Ehelyett megkongatja a lélekharangot a régi liberális világrend felett. Az ukrán válság – állapítja meg vésztjóslóan – csak az első a megrázkódtatások közül, amelyek egy új világrendet fognak eredményezni. Hogy az miben áll majd, és hol lesz benne a Nyugat helye, azt nem tudjuk meg.