Nyomtatás

Az orosz kultúrát végleg eltörölni?

2022. március 20.
Az orosz kultúrát végleg eltörölni?

Az amerikai russzista elképedve figyeli, hogy nyugati kulturális intézmények az ukrajnai háborúra reagálva orosz műveket és művészeket vesznek le a műsorról. A jelenséget összefüggésbe hozza az utóbbi években kibontakozó baloldali eltörléskultúrával, és általában azzal a szokással, hogy az ellenvéleményt ki szabad átkozni.

Egy olyan korban, amikor egyetemi oktatók másként gondolkodó amerikaiakat hallgattatnak el, semmi meglepő sincs abban, hogy ugyanők és más kultúremberek ugyanezt külföldiekkel is megteszik” – állapítja meg keserűen Gary Saul Morson, az Illinois állambeli Northwestern University tanára a First Things magazinban.

Morson azt tapasztalja, hogy lassan elvetendőnek számít minden, ami orosz. Hollandiában feldúltak egy orosz élelmiszerüzletet, amely különben mindenféle kelet-európai élelmiszert árul. Megszentségtelenítettek egy ortodox templomot, amely pedig segélyt gyűjtött az ukránoknak. Egy orosz iskolának, ahova észt, üzbég és ukrán tanulók is járnak, el kellett távolítania honlapját az internetről, mert fenyegetések érték. Rutte miniszterelnöknek fel kellett szólítania honfitársait, hogy ne szidalmazzák a hollandiai oroszokat.

Ennél közismertebb, hogy sokfelé elvárják az orosz művészektől vagy tanároktól, hogy nyilvánosan ítéljék el Putyint, ha fel akarnak lépni a színpadon vagy a pódiumon. Vancouverben lemondták a húszéves orosz zongoristafenomén, Alekszandr Malofejev hangversenyét, azzal az indokkal, hogy olyan orosz művész nem léphet fel, aki nem hajlandó nyilvánosan szót emelni a háború ellen. Ráadásul Malofejev történetesen éppen hogy szót emelt. Nem is akárhogy: azt mondta, hogy minden orosz ember évtizedekig bűntudatot fog érezni e „szörnyű és véres” döntés miatt. Csak éppen nem volt hajlandó elfogadni a szervezők álláspontját, mondván, hogy az embereket nem szabad nemzeti hovatartozásuk alapján megítélni. Anna Nyetrebko, a nagy szoprán inkább búcsút mondott a Metropolitannek, semmint, hogy megtagadja a Putyinnak korábbnan adott erkölcsi támogatást. Morson mindenesetre egyetértőleg idézi az érvelését: „Helytelen művészeket arra kényszeríteni, hogy nyilvánosan fejtsék ki politikai nézeteiket.”

Maga az orosz kultúra is célkeresztbe került. Milánóban Paolo Nori író Dosztojevszkijről szóló egyetemi előadását halasztották el. „Nem elég, hogy az élő oroszokat divat inzultálni, már halott orosznak lenni sem szabad Olaszországban!” – dühöngött Nori, és meg kell hagyni, hogy a botrány hatására az egyetem jobb belátásra tért.

Nem úgy a belgiumi Sztravinszkij-hangverseny szervezői: a koncert elmaradt. Walesben a Cardiffi Filharmonikusok levették műsorukról Csajkovszkij műveit. Hollandiában a Haarlemi Filharmónia mindkét orosz zeneszerző műveit törölte a műsorrendből. Ez Morson szerint olyan, mintha Hitler miatt nem hallgatnánk Beethovent, Mussolini miatt pedig nem olvasnánk Dantét és nem néznénk meg Raffaello képeit.

Amikor Morson a hetvenes években Lengyelországban járt, megesett, hogy lengyelek féktelen gyűlölettel beszéltek neki mindenről, ami orosz. Ezt ő az elnyomás fonákjának értelmezte. De azt még megmagyaráznia is nehéz, hogy saját egyetemén, egyetemi előadó kollégái megkérték, mondja le az orosz idealista filozófiáról szóló előadásait, valamint tanszéke törölje a honlapjáról a Kreml fényképét. Több szlavisztikai intézet közös nyilatkozatban követelte orosz adományokból létrehozott programok vagy létesítmények átnevezését, művészek, köztük Nyetrebko eltiltását, valamint felszólították a Columbia egyetem kiadóvállalatát, hogy állítsa le az orosz klasszikusok fordítói munkálatait, köztük a korai 19. században élt Gribojedov Az ész bajjal jár című vígjátékának angol nyelvű kiadását. És bár a javaslat csak azokra az esetekre vonatkozik, ahol a Putyin-rendszert képviselő pénzügyi támogatók vannak a háttérben, Morsonnak ennél fontosabb Gribojedov és a többi nagy orosz alkotó.

Mindenesetre megjegyzi, hogy az orosz kultúra elleni támadás még a hidegháború legsúlyosabb éveiben sem jutott eszébe senkinek. Az ok tehát a mában, mégpedig a woke eltörléskultúrában keresendő. Hiszen ha kortárs konzervatívokat politikai nézeteik miatt nem kívánatosnak nyilvánítanak, és nem kímélik a múlt persze korántsem hibátlan nagyjait, miért is ne lennénk Oroszország esetében hasonló jelenségnek tanúi? Putyin háborút vív Ukrajna ellen, tehát az az erényes magatartás, ha mindent rossznak minősítünk, ami orosz. És aztán megindul az erényességi versenyfutás: minél határozottabban képviseli valaki ezt az abszurd álláspontot, annál erényesebbnek képzelheti magát.

Morson Szolzsenyicin figyelmeztetésével zárja esszéjét: „A rosszat a jótól elválasztó vonal nem népek vagy osztályok között húzódik, hanem minden egyes ember szívében.” Szép idézet, de Szolzsenyicinre Putyin is hivatkozhatna. 2008-ban bekövetkezett halála előtt a nagy író a nyugatellenes, vallásos orosz nacionalizmus támogatója lett, és elismerőleg nyilatkozott Putyinról is. Nem tudhatjuk persze, mit gondolna Ukrajna lerohanásáról, de 1999-ben még szorgalmazta az egységes Oroszország visszaállítását Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán orosz többségű részeinek egyesítésével.