Nyomtatás

A törzsiség – áldás és átok a demokráciában

2022. április 19.

Nyugat-szerte megszokott panasz, hogy a politikai ellenfelek között egyre élesebb a szembenállás, és hovatovább alig képesek szót érteni egymással. Mire vezet az ősi örökség, hogy csoportunk tagjaihoz lojálisak vagyunk, a kívülállókhoz viszont agresszívan viszonyulunk?

A törzsiség remek vívmányokat produkál, de egyben nagy veszedelem is” – olvassuk a Quillette bevezetőjét egy kerekasztal-vitához, amelyben négy szociálpszichológus fejti ki véleményét arról, mit tegyünk törzsi evolúciós örökségünkkel.

Az első hozzászóló, Chris Ferguson pszichológia-professzor azzal indít, hogy a belső összetartás és a külső csoportokkal szembeni agresszivitás evolúciós előny volt – az ilyen géneknek volt a legjobb esélyük a továbbélésre. Az a baj, hogy a törzsi reflexek ma a politikában is dominálnak. A jobboldal már-már kommunistának, valóságidegen globalista, elitista csoportnak látja a balliberális oldalt. Legújabban jobboldaliak tömegesen rokonszenveznek Putyinnal, mert a globalizmus ellenfelét látják benne. A baloldal ugyanezeknek a törzsi reflexeknek hódol. Szélsőséges identitáspolitikát hirdet nemiség dolgában, elvetendőnek tartja a nyugati hagyományt, démonizálja a politikai ellenfelet. Hogy mi a gyógymód? Fergusontól csak egy jámbor óhajra futja: kis lépésekkel kellene elérni – úgymond – hogy ki-ki a másikban egy nagy közös törzs tagját lássa, annak ellenére, hogy más-más nézeteket vallanak.

Cory Clark magatartáskutató azzal kezdi a hozzászólását, hogy az emberiség történelmének leggyalázatosabb atrocitásai közül nem egy legalábbis részben a tribalizmus, a törzsiség számlájára írandó. Az ilyen szörnyűségeket az idézi elő, hogy az erőszakos konfliktusokban mindkét fél áldozatnak látja magát, és ettől egyben feljogosítva érzi magát a legpusztítóbb erőszak alkalmazására. Ugyanez a politikában is működik. Ennek belső mechanizmusa úgy fest, hogy a csoport tagjai erős hűség-jelzésekre vágynak a többiektől, ezért a szélsőségesebbek felé orientálódnak a mérsékeltebbek rovására. A tribalizmus arra ösztönzi az embereket, hogy ügyesen kerüljék azokat az információkat, amelyek cáfolhatnák a csoport hiedelmeit. Ez még a tudományos körökre is hatással van – egyetemi előadók között sem ritka a kifejezetten személyeskedő és így sehova sem vezető vita. Újságírók és politikusok méginkább hajlamosak ugyanerre, s így a táborok képesek homlokegyenest ellentétesen értelmezni ugyanazt a valóságot. Igen ám, de a törzsiség teszi lehetővé az együttműködést nagy csoportok egymást alig ismerő tagjai között, és vallásos vagy akár csak futballszurkolói csoportok közös aktusai semmi máshoz nem fogható pozitív érzéseket keltenek az emberekben. Olyan érzéseket, amelyek önzetlen segítségnyújtásra is képessé teszik őket. Clark nagyon szeretné, ha a tribalizmusnak ezt a jó oldalát tudnánk érvényesíteni, a rosszat viszont korlátoznánk, de a megoldásra ő sem ad receptet.

Bo Winegard író-pszichológus több jót lát a tribalizmusban, mint rosszat. Igaz, a törzsi szellem szörnyű dolgokra képes, de a szerelem, a remény és az optimizmus nemkülönben. Mégsem kívánjuk őket a pokolba. Az egyetemes szeretet eszméje jól hangzik, de akárcsak a kommunizmus és más utópista ideológiák vagy üres beszéd csupán vagy veszedelmes áltatás. Életünk törzsek egyre bűvölő sorozatában zajlik, a családtól a helyi közösségen, a vallási csoporton át a nemzetig, és ezek nélkül nem lenne semmilyen identitásunk, nem lenne, ami alakítsa jellemünket, elvárásainkat. Persze vannak klánszerűen szerveződő csoportok is, amelyek a többiek megkárosításából élnek. De a nyugati civilizációról legalább annyi elmondható, hogy a csoporthoz tartozás nagymértékben önkéntes. Mindenesetre a törzsiség velünk marad. Ellentéte ugyanis nem az egyetemesség, hanem a magány.

A legsötétebb képet Allen Buchanan arizonai professzor festi a törzsiségről. Éspedig azért, mert a csoporthűségre épülő szerveződések közül csak a destruktív jellegűeket nevezi törzsinek. Azokat, amelyek nem egyszerűen megosztják a társadalmat, hanem amelyek a másik felet démonizálják. Az ilyen egymással szembenálló törzsek ott alakulnak ki – írja –, ahol a demokrácia nem működik. Hiszen a demokráciában a szembenálló felek tárgyalnak egymással, kompromisszumokat tudnak kötni, és ez eleve kizárja azt, hogy ellenségnek tekintsék egymást. Márpedig a tribalizmus azt jelenti, hogy az egyik csoport a másik tagjait tiszteletre nem méltónak tekinti, sőt, dehumanizálja, olyan emberek csoportjának látja, akikkel nem lehet szót érteni. Jellemző az is, hogy az ellenfél képviselőit nem mondanivalójuk szerint ítélik meg, de még csak nem is személyükben ítélik el, hanem mint a másik csoport tagját. Továbbá minden vita tárgya egyben élet-halál kérdés szokott lenni, ami gyűlöletben fejeződik ki. Ennek eredményeképp nemcsak, hogy kompromisszumnak nincs helye, hanem mindkét fél úgy érzi, hogy e végletes helyzetben nem kötik a szokásos erkölcsi szabályok. Végül pedig ebben az élet-halál harcban teljes belső konformizmust várnak el a tagoktól. Minden elhajlás kizárást vonhat maga után. E tulajdonságai miatt Buchanan a demokrácia ellenségének minősíti a törzsiséget. Megoldással pedig még a látszat kedvéért sem kísérletezik.