Nyomtatás

Putyin után a vízözön?

2022. május 3.
Putyin után a vízözön?

Az autokráciákban, amíg fennállnak, nagy a politikai stabilitás, ám ha a vezér távozik, hirtelen megnő a káosz veszélye. Az amerikai elemző nem hiszi, hogy Putyin távozása küszöbön állna, de már jó előre latolgatja, mi várható, ha egyszer bekövetkezik.

A Putyin-korszak vége korántsem a stabilitást fogja elősegíteni, ellenkezőleg, veszélyes időszakot nyit majd meg Oroszországban” – jósolja Brian D Taylor, a Syracuse Egyetem politológiaprofesszora a Foreign Affairs hasábjain.

Taylor, aki A putyinizmus kódja címmel könyvet írt az orosz politikai rendszerről, könnyelműnek tartja azokat az amerikai nyilatkozatokat, amelyek kívánatosnak minősítették Putyin elnök mielőbbi eltávolítását. Biden elnöknek a leírt szövegtől eltérő híres kiszólását említi például, amely úgy hangzott, hogy „Az Isten szerelmére! Ez az ember nem maradhat hatalmon!”, valamint Lindsey Graham republikánus szenátort idézi, aki így fogalmazott az ukrajnai háborúról: „Ez az egész egyedül úgy érhet véget, ha Oroszországban valaki kiiktatja ezt az embert.”

Az Oroszországban felhalmozott mérhetetlen nukleáris arzenál és hatalmas mennyiségű különféle radioaktív anyag, illetve biológiai és vegyifegyver ismeretében elmondható, hogy az autokrata halálának, bukásának vagy békés távozásának esetén a Nyugatnak és az egész világnak nem pusztán megkönnyebbülésre lenne oka, hanem legalább akkora aggodalomra is.

Putyin a jó ideje keringő hírek és elemzések szerint nincs éppen jó egészségi állapotban. Találgatják, nem szenved-e Parkinson-kórban, sőt, olyan feltételezés is nyilvánosságot kapott, hogy pajzsmirigy-daganattal kezelik. Egyik esetben sem kellene azonban attól tartania, hogy rövid időn belül távozik az élők sorából. Szóba jöhet elvben valamilyen puccs is, kivált a súlyos kudarcokat hozó ukrajnai háború nyomán, de a számos fegyveres szolgálatot aligha tudja más összefogni, márpedig a többi testülettel szemben egyikük sem vállalkozna ilyesmire. Különben is, az 1825-ös dekabrista felkelés óta nem volt példa katonai hatalomátvételi kísérletre. Putyin két alkotmánymódosítással gondoskodott arról, hogy elvben 2036-ig hatalmon maradhasson. Akármikor távozik is, az a kérdés, mi lesz a rendszerével nélküle. Az autokráciának alapvonása, hogy nem működnek olyan intézmények, amelyek szavatolnák a rendszer stabilitását a vezető távozása után. Valamennyire sima átmenetet garantálhatna maga Putyin, ha önszántából távozna, éspedig úgy, hogy kijelöli utódját. Ennek minden megfigyelő szerint elhanyagolható az esélye.

Két amerikai politológus, Andrea Kendall-Taylor és Erica Frantz vaskos tanulmányban elemzi, hogyan érnek véget az autokrata rendszerek. És azt tapasztalják, hogy meglepően tartósnak bizonyulnak a vezető halála után. Csaknem háromnegyedük öt évvel vagy többel túléli az első embert. Valamivel kevésbé időtállóak az egyszemélyi autokráciák, amilyennek a nyugati elemzők Putyin rendszerét tartják, de ezek 44 százaléka is áll még öt évvel a rendszer névadójának halála után. Igaz, a példák jelentős része olyan egyszemélyi diktatúra, amelyben családi alapon öröklődik a vezető szerep, márpedig Putyin esetében nem így van. Olyannyira nem, hogy lányairól írni sem ildomos az orosz sajtóban.

Taylor szerint e rendszerek azért tudnak a vezér halála után is fennmaradni, mert a vezető elitnek ez az érdeke. Tagjainak össze kell tartaniuk, különben mindannyian rosszul járhatnak. Ha most következne be a vezető halála, az alkotmány szerint Misusztyin miniszterelnök lenne az ideiglenes államfő, és három hónapon belül kellene megválasztani az új elnököt. Misusztyin elég szürke technokrata ahhoz, hogy az elit befolyásos tagjai ne féljenek tőle, s megtegyék elnöknek (mert a választás csakis az eliten belül megszülető konszenzust szentesíti egy autokrata rendszerben). Igaz, Putyin maga is pontosan ilyen megfontolásból nyerte el az elit támogatását (és – tehetjük hozzá – az Egyesült Államokét). Mint később kiderült, az akkori támogatók alaposan elszámították magukat.

A huszadik századi történelem azonban két ízben is kegyetlen belharcokra szolgált példával az első számú szovjet vezető halála után. Sztálinnak évekbe tellett, mire megszabadult vezetőtársaitól. Fizikai eltüntetésük tíz évnél is többet vett igénybe. Hruscsovnak a katonaság segítségével kellett elfogatnia, majd kivégeztetnie Beriját, utána pedig két hullámban távolította el ellenfeleit a vezetésből (de nem az élők sorából). Mindent egybevetve Taylor alacsonyra taksálja egy Putyin utáni teljes széthullás esélyét, arra figyelmeztet azonban, hogy ha mégis bekövetkezne – atomnagyhatalomról lévén szó –, annál súlyosabb következményekkel fenyegetne.