„A haladó szellemű törvényhozók, közgazdászok és aktivisták azzal a dajkamesével áltatták az amerikaiakat, hogy a pénznyomtatás és a költekezés miatt megugró államháztartási hiány mellékhatások nélkül elvezet az európai típusú jóléti államhoz” – kommentálja Brian Riedl libertárius közgazdász a múlt pénteken megjelent amerikai inflációs adatokat. Az árak emelkedésének mértéke az elemzők várakozását is túlszárnyalta: az éves infláció negyven éve nem látott sebességre kapcsolva 8,6 százalékra emelkedett.
Riedl az elszabaduló inflációt az elmúlt évtized költekezésének tudja be. Mint arról a Metazin számos szemlében beszámolt, a 2008-as gazdasági válság hatására a szövetségi állam (a jegybankkal szorosan együttműködve) elképesztő költekezésbe kezdett a gazdaság élénkítése érdekében. A költekezésben az Obama-kormányzat járt az élen. A hiány megszaladt, az államadósság az egekbe szökött. Ám hiába vetették be a hagyományos és az unortodox monetáris eszközök teljes arzenálját, hiába szórta a pénzt az állam, az infláció csak nem akart emelkedni, a növekedés sokáig csak nem akart beindulni. Baloldali közgazdászok mindebből azt a következtetést vonták le, hogy nyugodtan lehet nyakra-főre nyomtatni és költeni a pénzt, hiszen nem kell tartani az árak elszabadulásától. A merészebbek lényegében azt mondták, hogy a pénz a fán terem, és ha a jegybank bírja papírral és tintával, akkor nem lehet nagy baj a pénznyomtatásból.
Végül aztán nagy nehezen mégis nőni kezdett az infláció. Méghozzá rendkívül dinamikusan. Az óvatosabbak már tavaly arra figyelmeztettek, hogy az inflációt csak jelentős kamatemeléssel lehet majd megfékezni, ami viszont szükségképp recesszióhoz fog vezetni. A világ vezető jegybankjai, élükön az amerikai FED-del és az Európai Központi Bankkal, ezzel szemben úgy gondolták, hogy az infláció a koronavírus miatti lezárások miatt ugrott meg ideiglenesen, ezért nincs szükség drasztikus beavatkozásra, hiszen a szállítási láncok helyreállásával majd csökken a hiány, és vele az infláció. Biden elnök pedig még a gázra is rálépett, újabb hatalmas gazdaságélénkítést jelentett be, s egyenesen azt bizonygatta, hogy a költekezés csökkenti majd az inflációt. (Riedl mellékesen megjegyzi, hogy Biden még viszonylag visszafogottnak számít a Demokrata Párton belül, hiszen versenytársai, Elizabeth Warren és főleg Bernie Sanders jelentősen nagyobb költekezést ígértek az előválasztási kampányban.)
Bár némi önkritikát már megfogalmaznak, Riedl szerint a baloldalon továbbra sem hajlandók szembenézni a problémahalmazzal, amely Riedl értelmezésében kizárólag a népboldogítást szolgáló demagóg állami pénzszórás következménye. Ahelyett, hogy ezt belátnák, és érdemi, ám fájdalmas cselekvésre szánnák el magukat, egyrészt az úgymond profitéhes nagyvállalatokat hibáztatják az áremelkedésért, másrészt a jegybankra próbálják hárítani a teljes felelősséget. Amiben van is némi igazság, hiszen a jegybankok nyomtatták a pénzt, ráadásul a FED és az EKB még most is abban reménykedik, hogy az árak majd maguktól csökkeni kezdenek, ha véget ér az ukrán háború. Pedig a háborúk utáni időszakok az infláció erősödését, sőt, néha hiperinflációt hoztak a múltban.
De bármi történik is majd – véli Riedl –, ismét fájdalmak árán kell megtanulnunk a régi leckét, miszerint ingyen ebéd nincs, és a költekezés árát előbb-utóbb meg kell fizetni, méghozzá kamatostul.