Nyomtatás

Politikai kultúrharc

2022. augusztus 18.

A kultúrharc hívei a politikát a kultúráért és az identitásért folytatott küzdelemnek tartják. A keresztény konzervatív szerző szerint ez rendben is lenne, csakhogy a gyakorlatban nem a politika szolgálja a kultúrát, hanem fordítva. Különösen aggasztónak tartja, hogy a keresztény jobboldal is pártpolitikai szereplővé vált, s ezzel alapvető érdekeit kompromittálja.

Nem kérdéses, hogy a kultúrharc csak a politikai szekértáborok hatalmi harcának ködösítése” – olvassuk Michael Warren Davis keresztény konzervatív publicista írását az American Conservative hasábjain.

A közéleti vitákat egyre inkább eluraló kultúrharcot egyesek a társadalmat bomlasztó megosztottság fő forrásának tartják. A szimbolikus kultúrharc szerintük csak arra jó, hogy elvonja a választók figyelmét a valóban fontos gazdasági és egyéb kérdésekről. Mások viszont éppen ellenkezőleg, a politika lényegi és legfontosabb elemének tekintik a kollektív identitásért és a közös kultúráért folytatott küzdelmet. Ám mindkét oldal azt tekinti a kultúrharc lényegének, hogy a politikát általánosabb értékeknek rendeljük alá, vagyis a politika a kultúra szolgálólánya legyen.

Ez a felfogás nem sokban hasonlít a kultúrharc eredeti kontextusára, vagyis a 19. századi Poroszországra, ahol Bismarck kancellár a katolikus egyházzal harcolt a kulturális intézmények fölötti irányításért. A kérdés akkor ugyanis az volt, hogy a születő nemzetállami hatalom irányítása alá vonhatja-e a kultúrát. Ma viszont a kultúrharc a politikai hatalom része, és szereplői politikai szereplők.

Davis éppen ezt tartja problematikusnak. Szerinte magától értetődő, hogy a legfontosabb közéleti viták világnézeti és erkölcsi kérdések körül forognak, és az is, hogy ebben a vitában nem lehet semleges álláspontot képviselni. Azt viszont nehezményezi, hogy a kultúráért folytatott küzdelem szereplői a politikai szekértáborokhoz igazítják álláspontjukat. Ezzel – állítja Davis –, pártpolitikát folytatnak ahelyett, hogy szigorúan értékek alapján cselekednének.

Davis példaként az abortusz szabályozása körüli vitákat említi. Az abortusz alkotmányos alapjogát eltörlő Legfelsőbb Bírósági határozat hatalmas hullámokat vert. Értelmiségiek, művészek és vallási szervezetek sorra nyilvánítottak elítélő véleményt. David szerint ez egyrészt azért abszurd álláspont, mert a bíróság valójában nem foglalt állást világnézeti kérdésben, nem mondta, hogy az abortusz erkölcstelen, de még azt sem, hogy törvénytelen, pusztán arról határozott, hogy az alkotmány alapján nem lehetséges szövetségi szinten szabályozni.

De ennél is súlyosabb problémának látja, hogy a döntést szinte mindenki pártpolitikai szemüvegen keresztül értékelte. Vagyis még csak nem is világnézeti és kulturális kérdésnek tekintette, hanem pusztán pártpolitikainak, és ehhez igazította saját álláspontját. A többségükben a Demokrata Pártra szavazó katolikusok azzal, hogy helytelenítették a döntést, politikai meggyőződésüknek rendeltek alá egy világnézeti kérdést. Márpedig akkor ez nem értékalapú kultúrharc, hanem puszta politika – véli Davis.  

Persze mindez nem újdonság, teszi gyorsan hozzá, hiszen a politika már régóta fegyverként használja az abortusz ügyét. A hatvanas években az evangéliumi protestáns fundamentalisták többsége nem tartotta bűnnek az abortuszt, ma viszont hevesen ellenzi. A katolikusok akkoriban nem támogatták a terhességmegszakítást. A Republikánus Párt az ő megnyerésük érdekében kezdett abortuszellenes hadjáratba, állítja Davis. Ez kudarccal végződött, hiszen a katolikusok egyrészt ma is inkább baloldali szavazók, és azóta támogatják az abortuszt. Igaz viszont, hogy az eleve jobboldalra húzó protestánsok a politikai kampány hatására abortuszellenessé váltak. Davis ezt hívő keresztényként nem bánja, annál inkább aggasztja, hogy még a keresztény konzervatívok álláspontját is sokkal inkább politikai okok, semmint tisztán világnézeti szempontok motiválják. Mindezt jól szemlélteti, hogy az abortusszal kapcsolatos véleményt pontosabban meghatározza a pártpolitikai preferencia, mint a vallásosság.

Az abortuszt politikai alapon támogató katolikus hívők bírálata után Davis a keresztény értékeket a pártpolitika alá rendelő jobboldali konzervatívokról is leszedi a keresztvizet. Kritizálja a szószékről a krisztusi tanítás helyett republikánus pártpropagandát folyató protestáns tiszteleteseket. Aggasztónak tartja, hogy a keresztény jobboldali szavazók többsége ma már támogatja a melegházasságot, ahelyett, hogy ragaszkodna a keresztény eszmeiséghez. Davis szerint mindez azért alakult így, mert a keresztények alapvető értékeikből is engednek annak érdekében, hogy a szekuláris jobboldallal hatalomra kerülhessenek. Ha ez így megy tovább – véli Davis –, az sem kizárt, hogy néhány éven belül az abortuszt is támogatni fogják, ha a pártérdek – például az abortusz tekintetében liberális Trump elnökké választása – úgy kívánja. Az igazi keresztény kultúrharcosok nem köthetnek ilyen kompromisszumokat, csak a Szentírást vehetik figyelembe, a pártérdeket nem – zárja írását Davis.