Nyomtatás

Virágozzék száz drog

2022. szeptember 1.
Virágozzék száz drog

Kanada a kábítószerkereskedelem legalizálásával próbálkozik. Engedélyezték a cannabis fogyasztását, és az egyik tartományban kemény drogokat is szabad fogyasztani. A hatóságok azt remélik, hogy az alkoholtilalom feloldásához hasonlóan ezek az intézkedések is több haszonnal járnak majd, mint kárral.

Ez az eljárás azt tükrözi, hogy az állampolgárt kiszorítják a politikai döntéshozatalból. A szakértői osztály, amely a döntéseket hozza, úgy gondolja, hogy ő tudja, mi válik az állampolgár hasznára” – írja Leila Mechoui, a Compact magazin baloldali kolumnistája.

Kanada drogpolitikája azért érdemel figyelmet, mert a szerző szerint azt mutatja, merre halad a nyugati világ. 2018-ban a kanadai törvényhozás megszüntette a marihuána fogyasztásának büntethetőségét, és ebben a második volt a világon (valójában harmadik, Uruguay és Grúzia után). A marihuánát a hatósági engedéllyel rendelkező üzletek árusíthatják szabadon. Brit Kolumbia, Kanada legnyugatibb tartománya pedig engedélyt kapott rá, hogy dekriminalizálja az úgynevezett kemény kábítószerek használatát is, a remélt ártalomcsökkentés szellemében. A hatóság ugyanis azt gondolja, hogy a kábítószerfogyasztást lehetetlen megakadályozni. A parlamentben közben nem kapott többséget az a törvényjavaslat, hogy ezt az egész országra kiterjesszék, de az indítvány éppen átdolgozás alatt van, és a javaslattevők abban reménykednek, hogy másodjára több szavazatra számíthatnak.

A hetvenes évekig az egész nyugati világ tiltotta a kábítószerhasználatot, valahogy úgy, ahogy egykor az alkoholfogyasztás volt tilos az Egyesült Államokban. A prohibícióról kihirdették ugyan, hogy elbukott, de az alkoholfogyasztást mégiscsak korlátozzák, például kiskorúaknak nem szabad alkoholtartalmú italt árusítani, és tiltják azt is, hogy alkoholt lehessen forgalmazni a kórházakban. Mechoui szerint az alkoholellenes mozgalmak hatására igenis megváltozott az alkoholfogyasztást övező társadalmi és törvényi környezet. Milliók mérsékelték az alkoholfogyasztást, vagy egyenesen leszoktak az italról ennek hatására. Ezért Mechoui a kábítószerek esetében is jobbnak tartja a korlátozást és a drogellenes propagandát, mint az ártalomcsökkentésnek nevezett megoldást, amely arra a megfontolásra épül, hogy a drog mindig is jelen lesz az életünkben, és nem eltüntetni kell, hanem a káros hatásait kell enyhíteni. Vagyis nem pusztán steril tűhöz kell hozzájuttatni a heroinfogyasztókat, nem csupán biztonságos injekciós helyszíneket kell nekik felajánlani, hanem akár törvényesen kell kábítószerrel ellátni őket. Brit Kolumbiában például fentanilt osztanak az érdeklődőknek. Ennek a kábítószernek a túladagolása legalábbis hozzájárult George Floyd halálához Minneapolisban 2020-ban. Nagyobb adagot tartott magánál, amikor igazoltatták a rendőrök, és mind lenyelte, nehogy megtalálják nála. Feltételezhető, hogy ha bárki hozzájuthatna az államtól a fentanilhoz, Georg Floyd nem tudott volna kereskedni vele, és ma is élne.

Mechoui nem helyesli, hogy ezen az alapon lényegében normális magatartásnak nyilvánítják a kábítószerfogyasztást. Vagy ha betegségnek minősítik is, legfeljebb egy-egy kevésbé ártalmas, de továbbra is függőségben tartó szert ajánlanak a páciensnek. Szerinte a drogfogyasztókat csak társadalmi nyomás segítheti leszoktatni, és jó baloldali lévén felpanaszolja, hogy mióta a munkásmozgalom elvesztette régi erejét, erre egyre kevesebb az esély. A kapitalizmus – folytatódik Mechoui elemzése – a maga részéről elintézi a problémát azzal, hogy a munkahelyeken nem szabad kábítószert fogyasztani, sem drog hatása alatt megjelenni. A családoknak azonban ez kevés. A szülők nem bocsáthatják el a gyermekeiket. Ha pedig a társadalom azt üzeni a gyerekeknek, hogy végül is a könnyű bódulat nem erkölcstelen, hát a fiatalok inkább ezt választják, mint az ártalomcsökkentő alternatívákat.