„Moszkva helyre szeretné állítani a birodalmát, de ennél is fontosabb, hogy tudja: a béke veszélyes az önkényuralomra nézve” – olvassuk régi ismerősünktől, Angelo Panebiancótól a Corriere della Serában.
A népszerű politológus mindenekelőtt kizárja a háború lehetséges okai közül azt, hogy a fegyvergyárak szerettek volna ezen a réven busásan fialó megrendelésekhez jutni. Szerinte egyáltalán nem ez járt Ferenc pápa fejében, amikor az ukrajnai háborúról szólva elítélte a nemzetközi fegyverkereskedelmet, az egyházfő ugyanis – fejtegeti – tudja, hogy ez még a háborúk sokadik okaként sem szokott szerepelni. Európában ilyesfajta megfejtéssel az első világháború okozta rettenetes veszteségek idején próbálkoztak, amikor nagy volt a kereslet az egyszerű magyarázatokra. Azóta a korabeli dokumentumokból világos, hogy ilyen megfontolások egyáltalán nem fordultak meg a döntéshozók fejében. Annál inkább szerepeltek viszont a nagyhatalmi versengés szempontjai, amelyek – jegyzi meg Panebianco – ma is ott szerepelnek a globális politika döntéseiben.
Panebianco szintén elveti a hivatalos orosz magyarázatot, miszerint az oroszok ukrajnai testvéreikkel szeretnének egyesülni, ezért szálltak hadba. Ha így volna – érvel –, akkor Putyin szigorúan megtiltotta volna katonáinak, hogy fölösleges szenvedést okozzanak a polgári lakosságnak. Azzal az ennél is hivatalosabb orosz indoklással egyáltalán nem foglalkozik, miszerint Ukrajna NATO-tagsága közvetlen fenyegetést jelentene, hiszen egy Harkov térségből indítandó rakéta négy perc alatt érné el Moszkvát.
Ezek után két további közszájon forgó magyarázat marad nála talpon, amelyeknek akár mindegyike helytálló lehet. Az egyik úgy szól, hogy az orosz vezető réteg belső helyzetének megszilárdítását remélte a terjeszkedéstől, az egykori birodalom részbeni helyreállításától. A másik abból indul ki, hogy a Kremlben nem szeretnének demokratikus berendezkedésű országot látni a szomszédban, attól félnek ugyanis, hogy a példa ragadós lehet. Panebianco eszerint adottnak veszi, hogy Ukrajna demokratikus ország vagy legalább is azzá válóban van.
Akárhogy is, nem ez az elemzés fő mondanivalója. Hanem egy sokadik magyarázat, amelyet Montesquieu-től kölcsönöz. A nagy felvilágosodás korabeli gondolkodó ugyanis azt írta, hogy a zsarnokság félelemre épül: az alattvalók a zsarnoktól félnek, az pedig őtőlük.
A béke – így Montesquieu – veszélyeket rejt magában a zsarnokra nézve. A titkos ellenség békében szokott összeesküvéseket szőni. Hanem ha háború van, a közös veszedelem összetartja az embereket. Más hatalmak – idézi Panebianco továbbra is Montesquieu-t – geopolitikai célok érdekében indítanak háborút. Nem úgy a zsarnoki rendszerek. Ők nem tudnak meglenni háború nélkül. Ennek azonban az a következménye, hogy nem bánják különösebben, ha a háborúban elpusztítják a meghódítandó területet. És mivel a zsarnokok rendszerint rablógazdaságot tartanak fenn a maguk országában, nyilván nem a polgárok jóléte a fő gondjuk. Ebből Panebianco két következtetést von le. Először is azt, hogy a szankciók abban a mértékben lehetnek hatásosak, amennyire az orosz hadiipart és fegyveres erőket hátráltatják működésükben. A lakosságot sújtó hatásuk nem fogja meghátrálásra kényszeríteni Putyin rendszerét. Másodsorban pedig az orosz hadvezetés nem fog visszarettenni az ukrán lakosság elleni tömeges támadásoktól sem.