„A megosztottság legnagyobb haszonélvezői az azt szító pártok. De az amerikaiak többsége ugyanazt akarja: biztonságot, gazdasági jólétet, visszatérést a járvány előtti normális élethez és a Kínával szembeni függés csökkentését. A szembenállás mögött pedig nem ideológiai nézeteltérések állnak, hanem az eltérő mindennapi életlehetőségek” – olvassuk az Unherd magazinban Joel Kotkin demográfus elemzését a jövő héten esedékes amerikai időközi választások kapcsán.

Ahogyan az elmúlt évek kampányaiban már megszokhattuk, a kultúrharc arzenáljának bevetésével a jobb- és a baloldal egyaránt igyekszik maga felé billenteni a mérleg nyelvét. A választást a Jó és a Gonosz küzdelmének ábrázolják. A baloldali liberális demokraták autoriternek, sőt akár fasisztának bélyegzik a jobboldalt, különösen a trumpista szárnyát. A jobboldal viszont amerikaellenesnek és vallásgyalázónak állítja be a baloldali progresszívokat. Mindkét fél azt reméli, hogy ha megátalkodott ideológiai radikálisnak tünteti fel az ellenfelet, ezzel félelmet kelthet, és növelheti táborát. Mint Kotkin megjegyzi, a demokraták odáig mennek, hogy pénzzel támogattak szélsőséges jelölteket a republikánus előválasztási kampányban, azt remélve, hogy jelölésük esetén majd könnyebb lesz legyőzni őket, mint egy mérsékeltebb konzervatívot.

Ám az amerikaiak többsége egyáltalán nem olyan szélsőséges ideológiai tekintetben, mint az árokásó pártpropagandák sugallják. A Kotkin által idézett felmérések szerint a választók kevesebb mint ötöde tekinti magát nagyon liberálisnak, avagy nagyon konzervatívnak, vagyis a többség mérsékelt és pragmatikus nézeteket vall a kultúrharc kérdéseiben. A jobboldaliak többsége nem radikális abortuszellenes, a baloldali szavazók zöme pedig nem híve a progresszív identitáspolitikának és a korlátlan bevándorlásnak. A választási preferenciákat nem is a világnézet, hanem a szociális tényezők – az osztályhelyzet, az etnikai hovatartozás és a lakóhely határozza meg. A közvélemény-kutatásokból egyértelműen kiderül, hogy a választók sokkal fontosabbnak tekintik a gazdasági kérdéseket, mint a kultúrharcot. Az NBC friss felmérése szerint az amerikaiak kétharmada a magas infláció miatt megugró megélhetési költségektől fél a leginkább.

De ha így áll a helyzet, akkor miért nem a gazdasági kérdésekre fókuszálnak a pártok? Kotkin szerint a demokraták a középosztály körében népszerűek, és őket elriasztaná a hagyományos baloldali jóléti program. Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy már a kisebbségek is egyre inkább elfordulnak a Demokrata Párttól. A demokraták dolgát nehezíti az is, hogy a hagyományos bázisuknak számító partmenti városok népességaránya csökken, részben a magas ingatlanárak és a rossz közbiztonság, részben pedig az alacsonyabb gyerekvállalási hajlandóság miatt. Kotkin megjegyzi, hogy a republikánusok sem nagyon foglalkoznak a gazdasági kérdésekkel és a megélhetési válsággal, annál inkább a kultúrharccal. Hasonló, de még lehangolóbb következtetésre jut Thomas B. Edsall a New York Timesban: szerinte a felek éppen azért tűzik zászlajukra a kultúrharc kérdéseit, mert nincs érdemi tervük arra, miképp fékezzék meg a kétkezi munkások elszegényedését és a növekvő egyenlőtlenséget.

Nem mindenki ért egyet Kotkin állításával, miszerint a pártok jobban járnának, ha a kultúrharcos uszítás helyett a gazdasági ügyekre fókuszálnának. Evan Mandery jogászprofesszor az Atlantic magazinban kutatásokat idézve állítja, hogy éppen azok ellenzik leginkább az állami újraelosztás növelését és egyéb szociális intézkedéseket, akik leginkább rászorulnának.