„A klímaaktvisták kampányának középpontjában nem politikai célok állnak, hanem maguk az aktivisták. Ahogyan szekták esetében már lenni szokott” – kommentálja lakonikusan Klaus Hillenbrand, a Tageszeitung szerkesztője az Utolsó Generáció megmozdulásait.
A német sajtóban hatalmas visszhangja van a kímaaktivisták múzeumi performanszainak és az Utolsó Generáció másik kedvelt módszerének, az útzárnak. Gustav Seibt irodalomtörténész a Süddeutsche Zeitungban a 20. század eleji avantgárd mozgalmakkal rokonítja a klímaaktivisták tetteit. Akárcsak az első világháború utáni radikális baloldali aktivisták, majd a módszereiket átvevő fasiszta és náci mozgalmárok, a klímaaktivisták is az avantgárd expresszionista művészek világmegváltó radikalizmusát ültetik át a politikai gyakorlatba. Elutasítják a párbeszédet, a kompromisszumokat és a demokratikus politika csatornáit, mert hiszen a világmegváltás nem tűr halasztást. Seibt attól tart, hogy a történelem megismétlődhet, és a politika ismét a jobb- és baloldali antidemokratikus mozgalmak csataterévé válhat.
Hilmar Klute viszont – szintén a Süddeutsche Zeitungban – védelmébe veszi a performanszokat: a kapitalizmus és a mérhetetlen fogyasztás okozta felmelegedés miatt aggódó fiatalok legalább megpróbálnak tenni a fontos közügyek érdekében. Ráadásul az üveggel védett festményekben nem esett kár, miközben az Utolsó Generáció által védeni óhajtott természet folyamatosan pusztul.
Nemcsak a politikai, hanem az esztétikai vonatkozások is nagy figyelmet kapnak. Janis El-Bira úgy véli, hogy a magukat festményekhez ragasztó klímaaktivisták akciói maguk is művészetnek tekinthetők. Az „artivizmus” új megvilágításba helyezi a szentnek tartott műalkotásokat, és a műértő közönségben brutális, ám politikai és művészi tekintetben egyaránt bátor és szellemes (egyúttal ártalmatlan) akcióik esztétikai borzongást váltanak ki.
Hasonló szellemben érvel Patrick Bahners, a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa. Sőt, egyenesen áradozik a klímaaktivisták performanszairól, mint a műalkotásokkal való párbeszéd egy izgalmas formájáról. Szerinte az ilyen megnyilvánulások modern összhangban vannak azon törekvésekkel, amelyek a múzeumokat interaktívvá, befogadóvá tennék, és egyúttal érzékennyé a sokszínűség és a fenntarthatóság iránt.
Bahners kollégája, Jürgen Kaube, a Frankfurter Allgemeine Zeitung vezető szerkesztője egyaránt ostobának tartja a klímaaktvisták akcióit és azokat, akik művészetnek nevezik az ilyesmit. Szerinte az akciókban semmi művészi nincsen, ráadásul az elérni kívánt célhoz sem visznek közelebb. Ha az emberek az egyre több árvíztől és az olvadó sarkköri jégtől nem lettek környezettudatosabbak, akkor az sem bírja őket jobb belátásra, ha egyesek főzelékkel öntik le a festményeket. Ami pedig a művészi értéket illeti, Kaube nem érti, hogy mitől helyezte volna új megvilágításba Monet festményét a ráöntött krumplipüré és az aktivisták ordibálása.
A szemle elején idézett Hillenbrand sem látja célravezetőnek az Utolsó Generáció módszereit. Úgy véli, hogy a klímaaktivisták leginkább ellenszenvet és dühöt váltanak ki, ezzel pedig még az amúgy nemes céljaikkal egyetértők egy részét is elidegenítik. Különösen azután, hogy egy balesetben meghalt egy biciklista, akihez a mentő éppen a klímaaktivisták útzára miatt késve ért ki. A klímaaktivisták leginkább csak azt érték el akcióikkal, hogy róluk beszéljen a világ, de céljaikhoz egy jottányival sem jutottak közelebb.