„Negyvenöt évvel ezelőtt, a demokráciára való áttérés közben elmaradt a történelmi igazságtétel. A 2008-ban elfogadott igazságtételi törvény pedig túlságosan puha volt” – írja Miguel Angel Andrés Llamas salamancai alkotmányjogász a Diritti Comparati nemzetközi összehasonlító jogtudományi folyóiratban.
A professzor üdvözli, hogy a baloldali kormány nekilátott a feladatnak, de elismeri, hogy a rendszerváltás idején a történelmi emlékezet nem kerülhetett a középpontba, különben veszélybe került volna a békés átmenet. A hetvenes évek második felének demokratikus fordulata egy hallgatólagos paktumra épült, amelynek az volt a lényege, hogy a múltat nem érdemes bolygatni. Harminc évvel később az akkori szocialista párti kormány parlamenti többsége törvényben igyekezett kárpótolni a negyven évi diktatúra áldozatait, majd anyagilag támogatta a baloldali emlékezetpolitikai mozgalmat, amely a sok tízezernyi áldozat tömegsírjának feltárásán fáradozott. A tömeggyilkosságok elrendelőinek és tetteseinek büntetőjogi felelősségre vonására azonban csak Baltasar Garzón madridi bíró tett kísérletet, ám őt törvénytelen lehallgatáson kapták és félreállították.
A tízes években a kereszténydemokrata Néppárt kormánya megvonta a támogatást a sírfeltáró kezdeményezésektől, és nem folytatta a 2007-es emlékezetpolitikai törvény végrehajtását. 2018-ban aztán ismét baloldali kormány alakult, és nyomban elrendelte, hogy hantolják ki díszsírhelyéről a diktátor, Franco tábornok hamvait.
Idén októberben aztán a képviselőház 173 szavazattal 159 ellenében Demokratikus Emlékezet címmel új törvényt alkotott, és ebben törvénytelennek nyilvánította a Franco-rendszer bíróságait, vagyis érvénytelenítette az általuk hozott ítéleteket. Előírta továbbá, hogy készüljön el a diktatúra áldozatainak teljes, név szerinti nyilvántartása, és az állam feladatává tette a sírok feltárását, valamint az áldozatok azonosítását és méltó eltemetését. A kormánynak négyéves emlékezetpolitikai cselekvési tervet kell készítenie, és ennek megvalósítására helyi tanácsoknak kell alakulniuk. Feladatuk lesz a diktatúrára utaló jelképek és köztéri elnevezések eltávolítása is. A törvény egyúttal lehetővé tette, hogy spanyol állampolgárságot kapjanak azoknak a tízezreknek, talán százezreknek a leszármazottai, akik a diktatúra elől emigráltak és elvesztették állampolgárságukat. Latin-Amerikában emiatt unokatörvénynek nevezik a jogszabályt, és az érdeklődés óriási, elsősorban a kommunista Kubában.
Miguel Angel Andrés Llamas megállapítja, hogy a jogszabály nem elégíti ki az emlékezetpolitikai mozgalom igényeit, például a jövőbe tolja el az áldozatok anyagi kárpótlását, és nem helyezi hatályon kívül az átmenet idején hozott amnesztiatörvényt, amely büntetlenséget szavatolt a tetteseknek.
A konzervatív barcelonai ABC-ben José J. Jiménez Sánchez jogfilozófus kifogásolja viszont, hogy a törvény a baszk szeparatista mozgalom, az ETA terroristáit is mentesíti a felelősségre vonás alól, igaz, hogy 859 áldozatuk többsége már a demokráciában vesztette életét. Ezzel persze nem foglalkozik a kormány, mivel a BILDU, a baszk párt külső támogatása nélkül már régen megbukott volna.
A Libertad Digital hasábjain Miguel Platón elfogadhatatlannak tartja, hogy a törvény nemcsak a polgárháború alatt és után megölt sok ezer ártatlan áldozatot minősíti a demokrácia harcosainak, hanem mindenkit, akit elért a falangisták bosszúja. Márpedig például Barbastro egyházmegyében a papok és az apácák 84 százalékát megölték a baloldali milicisták, éspedig a köztársasági kormány tudtával és jóváhagyásával. A Római Birodalom óta a spanyolországi volt a legnagyobb keresztényirtás Európában.
Az El Paísban Javier Cercas író még a törvénytervezet elfogadása előtt azt kifogásolta, hogy a törvény mögött alig néhány fős parlamenti többség áll. Az állam – fejtegeti Cercas – különben se akarja eldönteni, mit gondoljunk a múltról. Az eredmény megjósolható: csak mélyül a megosztottság, ahelyett, hogy a társadalom feldolgozná a múltat. A jobboldal előre megmondta, hogy ha választást nyer, visszavonja a törvényt.