„Ideje számba venni és szisztematikus elemzés alá vetni a szovjet örökséget” – szólít fel a Kreml-közeli Izvesztyijában Alekszandr Vedrusszov politológus, a moszkvai SztrategPRO agytröszt vezetője annak kapcsán, hogy decemberben minden különösebb ceremónia nélkül emlékeztek meg Oroszországban a Szovjetunió megalakulásának centenáriumáról. 

Vedrusszov mindenekelőtt arról elmélkedik, hogyan kerülhetett ki szánalmas vesztesként az amerikaiakkal való vetélkedésből az az ország, amely legyőzte a hatalmas náci birodalmat, majd a háborús pusztítás után rövid időn belül meghódította a világűrt. Úgy, hogy egy kiskorú gyermek naivitásával magáévá tette a nyugati propaganda szólamait és egyoldalúan letette a fegyvert, majd még saját államát is felszámolta. Úgy, hogy annak az államnak a vezetése, amelyet akkora formátumú alapítók hoztak létre, mint Lenin és Sztálin, a nyolcvanas évek végére „a gorbacsovi politikai bizottság szintjére züllött le”. Így aztán az ország, amely „a földkerekség leghaladóbb államaként indult”, egy üres szemetesvödör szerepében végezte.  Már bocsánat – teszi hozzá Vedrusszov az idősebb nemzedék kedvéért.  

Szerinte a század első felében a Szovjetunió hatalmasat fejlődött, az 1960-as években ért a legmagasabb szintre, a hetvenes években előnyös nemzetközi pozíciókat vívott ki magának, a nyolcvanas években azonban már megindult a visszacsúszás. Éspedig azért, mert a pártvezetés a múlt dicsőségéből akart megélni, ámde annak tehetetlenségi ereje nem volt képes átvinni a szövetségi államot a huszonegyedik századba. Újításra azonban a begyöpösödött fejű pártvezetéstől nem tellett. Ennél több negatívumot viszont Vedrusszovtól nem hallunk a Szovjetunió örökségéről, márpedig azt írja, hogy a negatívumokat is számba kell venni. Mindenekelőtt azonban a pozitívumokra kell építeni az új orosz nemzetstratégiát. Ennek elemei között említi, hogy korszerűsíteni kell a gazdaságot, mert lemaradásban van a nemzetközi élvonalhoz képest. Eközben csökkenteni kell az exportfüggőséget és önellátóbbá kell válni high-tech termékekből. Saját, a bolognaitól független oktatási rendszert kell kidolgozni, és az iskolai oktatásban a tudás átadásával egyenértékűvé kell tenni a nevelést. A nemzetközi kapcsolatokban nagy szerepet kell szánni „az orosz világnak”, vagyis a más államokban élő orosz ajkúaknak – más kapcsolatokat sem elhanyagolva. Továbbá „társadalmasítani kell a munkát”, hogy minél több polgár ne kötelességnek, hanem hivatásnak érezze.  

Mindezek olyan célok, amelyeket hajdan a Szovjetunió is maga elé tűzött. Csakhogy most mindehhez sokkal jobbak a kiinduló feltételek. 1931-ben Sztálin úgy fogalmazott, hogy a Szovjetunió 50–100 évvel van lemaradva a fejlett országoktól, és ezt a lemaradást tíz év alatt kell behoznia, különben „összeroppantanak minket”. 

Ma sem könnyű a helyzet – folytatja Vedrusszov –, de korántsem olyan kritikus, mint akkor. Oroszország nukleáris nagyhatalom, és egyes ágazatokban fejlettebb technikát képvisel más nagyhatalmaknál. Jók tehát az esélyek, hogy helyt tudjon állni a Nyugattal szemben. Csak nem szabad engedni az önelégültség kísértésének, sem abban bízni, hogy a nemzetközi válság majd magától megoldódik. „Mert ma is fennáll a veszély, hogy összeroppantanak minket.”