„A háborús logika él és virul” – írja  Stephen Wertheim külpolitikai elemző az iraki háború kirobbanásának 20. évfordulójára a Foreign Affairsben.

Bár akadnak néhányan, akik megpróbálják a lehetetlent, és továbbra is indokoltnak tartják Irak megtámadását, az iraki háború évfordulója kapcsán megszólaló elemzők többsége úgy látja, hogy bármilyen szörnyű volt is a Szaddám-rezsim, húsz év távlatából nehéz legitimnek és indokoltnak minősíteni a háborút . Szaddám Huszeinnek nem voltak tömegpusztító fegyverei, az amerikai kormány által beharangozott demokráciépítésből pedig nem lett semmi (sőt, százezrek vesztek oda, és az állam szétesett). És akkor a guantanamói börtön szörnyűségeiről és a szabadságjogokat korlátozó amerikai terrorellenes törvényekről nem is beszéltünk.

A háború ráadásul súlyos belpolitikai következményekkel járt. Az azóta sem látott nemzeti, vagy legalábbis kétpárti összeborulás elemzők egyöntetű véleménye szerint meggyengítette az amerikai demokrácia szövetét. Szerepe volt az intézményi válságban, és hozzájárult a háborús pszichózishoz asszisztáló média és általában az elit iránti közbizalom csökkenéséhez. A liberális szerző ennek is tulajdonítja, hogy megerősödött az elitellenes populizmus.

Ám a geopolitikai következmények még a belpolitikaiaknál is jelentősebbek. Mint azt számos elemző kifejti, az iraki háború hozzájárult Kína regionális geopolitikai befolyásának erősödéséhez. Sőt, egyes vélemények szerint az iraki fiaskóból Putyin bátorítást meríthetett Ukrajna megtámadásához: Putyin azt hihette ugyanis, hogy Washingtonnak jó időre elment a kedve a globális rendőr szerepétől. Donald Trump valóban sokkal inkább izolacionista volt, mint a korábbi és az őt követő elnökök. A beavatkozásellenesség az iraki háború árnyékában felnövő, balra húzó z-generáció gondolkozását is meghatározza. David Frum konzervatív elemző az Atlantic magazinban hozzáteszi, hogy az Irak elleni amerikai különleges katonai művelet precedenst teremtett, és hivatkozási alapul szolgál Moszkva számára is. Frum azt sem tartja kizártnak, hogy ha megindulna Tajvan ellen, Peking is elővenné az iraki kártyát.

Az iraki és az ukrajnai háború között párhuzamot vonó más elemzők viszont arra figyelmeztetnek, hogy Washington nem tanult semmit, és húsz évvel az Irak elleni háború után újabb elhúzódó és megnyerhetetlen háborúban vállal szerepet a demokráciaterjesztés védelmére hivatkozva. Sem őket, sem pedig a szemle elején idézett Wertheimet nem zavarja a különbség, hogy a két eset közötti alapvető különbség: Ukrajna esetében Amerika nem a támadó fél, sőt nem is hadviselő fél, hanem a megtámadottat segíti. Wertheimer arra is figyelmeztet, hogy a demokrácia védelmének nevében Oroszország után még Kínával is összeütközésébe kerülhet, ha nem tanul az iraki háborúból. Elhűlve idézi fel, hogy Biden elnök az Ukrajna elleni orosz támadás kapcsán alig egy hónapja így nyilatkozott: „a második világháború óta nem fordult elő, hogy egy állam százezer katonával lerohan egy másik országot”. Wertheim szerint Biden elnök kijelentése is arról tanúskodik, hogy Washington Irakkal kapcsolatban mintha amnéziába esett volna. Így pedig esélye sincs rá, hogy tanuljon a múltból.