„Az egymással vetélkedő nagyhatalmak között arról az egyről biztosan konszenzus van, hogy a washingtoni konszenzusnak vége” – állapítja meg Angela Nagle a New Statesmanben. Csak aztán nehogy rossz vége legyen a protekcionista versengésnek.

Erik Reinert norvég közgazdász a Washingtoni konszenzus fénykorában, 2007-ben publikálta könyvét, amelyben azt fejtegeti, miért lettek gazdagok egyes országok, és miért maradnak szegények mások. Azt igyekezett bizonyítani benne, hogy a 19. századi Angliában és Észak-Amerikában korántsem a szabadkereskedelem és a nyitottság alapozta meg a gazdasági csodát, hanem az állam gazdasági beavatkozása. Volt is nagy felzúdulás a vezető lapokban. Az Economist és a Prospect magazin egyaránt felvilágosította Reinertet a szabadkereskedelem előnyeiről, és a protekcionizmus hátrányairól. Egyetértett velük a Financial Times szerzője is, de legalább üdvözölte, hogy vita van az ügyről. Pedig ez a vita egyáltalán nem ekkor kezdődött.

Adam Smith, A nemzetek gazdagsága című klasszikus művében már a 18. században óvta Amerikát a protekcionizmustól, mondván, hogy a hazai termelés mesterséges támogatásával csak életben tartaná a versenyképtelen vállalkozásokat, ahelyett, hogy a szabad verseny rákényszerítené a termelőket az alkalmazkodásra. Nagle úgy fogalmaz, hogy Amerika legendás gazdasági csodája azért következett be, mert a vezetők tudomást sem vettek a nagy közgazdász intelmeiről. A függetlenség kivívása után Amerika azonnal importvámokkal kezdte védeni saját iparát, és beruházási bankot hozott létre az infrastruktúra fejlesztésének feladatával. Az Egyesült Államok így lett száz év leforgása alatt a világ vezető ipari hatalma, megelőzve Angliát, amely korábban hasonló eszközökkel fejlesztette fel iparát. Attól kezdve viszont Amerika az összes többi szereplőnek már melegen ajánlotta a szabadkereskedelmet. Németország a 19. század második felében szintén protekcionista politikával érte utol, sőt szárnyalta túl Angliát több területen. Az is köztudomású, hogy Japán, majd Dél-Korea kifejezetten erőteljes állami beavatkozás révén vált a világgazdaság jelentős szereplőjévé.

Amikor Kína a 2010-es évek közepére egyre több termékével versenyelőnybe került az amerikai piacon, az Egyesült Államok egyszeriben mintha elfelejtette volna a washingtoni konszenzust, Kína pedig a szabadkereskedelem szószólójává vált. Amerikában előbb Donald Trump, és még inkább Joe Biden is protekcionista lépésekre szánta el magát, hogy kiszorítsa a kétségtelenül állami rásegítéssel jelentkező kínai konkurenciát. Közben a növekvő központi hatalmi beavatkozás jelei mutatkoznak az Európai Unióban is. Kutatási programok, iparfejlesztési projektek születnek, a tagállamoknak megengedik, hogy lazítsák a hazai ipar támogatásának korlátait, legutóbb pedig az Unió a Zöld Megállapodása iparfejlesztési programjával is messze távolodott a szabadpiaci elvektől.

Ma három nagy gazdasági egység van a világon, Kína, az Egyesült Álamok és az Európai Unió, és mindhárom 19. századi gazdaságfejlesztési technikákra emlékeztető módszereket alkalmaz. Nagle a protekcionista államok érdekellentéteit ott látja az első világháború okai között. Szerinte a mai protekcionista versengésnek is konfliktusra kell vezetnie. Sőt, szerinte ez a konfliktus már el is kezdődött – az Ukrajnai háborúval.