„Az emberi jogok védelme szent ügy, kivéve, ha a hóhérok Izrael ellenségei. Isten hozta az olvasót a francia radikális baloldal ellentmondásos világában” – állapítja meg a Le Pointben Clément Pétreault főszerkesztő-helyettes.
Az iráni atomlétesítmények elleni izraeli légicsapások idején Párizsban a szélsőbaloldal szimpátiatüntetést tartott Irán mellett. A hagyományosan vallásellenes francia baloldal részéről az iráni teokrácia iránti rokonszenv valósággal perverznek tekinthető, ám korántsem előzmények nélküli. Michel Foucault, a baloldal sztárfilozófusa 1978-ban a helyszínről tudósított az iszlám forradalomról, és azt hirdette, hogy a cél az elnyomottak felszabadítása. Jean-Paul Sartre, a nála is nagyobb tekintélyű baloldali filozófus pedig tagja volt a papi állam alapítója, Homeini ajatollah támogatására alakult bizottságnak. A mai radikális francia baloldal vezére, Jean-Luc Mélenchon iszlamofóbnak nevezte azokat, akik – úgymond – gyűlölik Iránt, illetve riogatnak vele. Az Irán nukleáris ambíciói miatti aggodalmakat pedig a muzulmán fojtogatókkal kapcsolatos ősi babonás hiedelmekhez hasonlította.
A Metazinban többször szó volt már arról, hogy a baloldal hajlamos mindent támogatni, ami a Nyugattal szemben áll. Samuel Fitoussi is ebben keresi a magyarázatot – szintén a Le Point hasábjain. A neves esszéista rámutat, hogy a nyugati civilizáció az első a világtörténelemben, amely önmagát is kritikusan képes szemlélni, és amelyben értékpluralizmus van. Ezt fordítja visszájára a radikális baloldal, amikor szinte minden más értéket legitimnek ismer el, csak épp a nyugatiakat tekinti elnyomónak. Fitoussi ezt a szemléletet a hajdani kommunista baloldal szovjetpártiságához hasonlítja. Orwell a negyvenes években írta, hogy a kommunisták szemében a brit hazafiság elvetendő nacionalizmusnak számít, viszont a szovjetpártiságban alternatív hazafiságra találnak, amelynek aztán kritikátlanul és lelkifurdalás nélkül hódolhatnak. Ma a radikális baloldal nemcsak az iráni terrorrendszert menti fel, hanem a legkülönbözőbb iszlamista terrorszervezeteket is, azon az alapon, hogy eszméiket és tevekénységüket pusztán a Nyugat imperializmusára adott reagálásként értelmezi. Fitoussi Jean-François Revel filozófust idézi, aki szerint az ókori perzsák, mint Hérodotosz leírta, azt hitték, hogy csak ők látják helyesen a világ dolgait, ezzel szemben Nyugaton terjed a hit, hogy mindenkinek igaza van, csak nekünk nincs. Ez – állapítja meg Revellel egyetértésben Fitoussi – nem a kritikai szellem megnyilvánulása, hanem éppenséggel annak tagadása.
Fitoussi ezen kívül demográfiai okokat is lát a jelenség mögött. Az elmúlt évtizedek muszlim bevándorlása új közösségeket hozott léte, amelyekben az átlagosnál magasabb a születésszám, sokkal elterjedtebb az Izrael-elleneség és vele együtt az antiszemitizmus is. A franciák 24 százaléka hisz például az olyan előítéletekben, mint hogy a zsidók tehetnek a gazdasági válságokról, a franciaországi muzulmánok körében viszont ez az arány csaknem eléri a 60 százalékot. A radikális baloldalnak értékes választói csoportok ezek, és Fitoussi szerint már csak hasznossági alapon is igyekszik a kedvükben járni. Ez egyúttal az iszlamizmus sokféle formája iránti megértéssel, sőt helyesléssel párosult. Ami pedig kezdetben talán csupán álarc, az hosszantartó viselés után igazi arccá válhat.