„Könnyű úgy szeretni a hazát, ha a az ország vezetői, a bíróságok, és általában a polgárok csupa kedvünkre való dolgokat tesznek. Annál nehezebb viszont olyan időkben, amikor utcára vezénylik a hadsereget, a bíróságok korlátozzák a betegek és a szülők jogait, a nemzeti parkok költségvetését megkurtítják és a családoktagokat is megosztja a politika” – írja a Berkeley Egyetem közjóléti lapjában, a Greater Good magazinban Katherine Reynolds Lewis.

Az esszé apropója a Gallup közvéleménykutató friss nemzetibüszkeség-felmérése, amelyből kiderül, hogy rég nem látott mélységbe zuhant a hazájukra büszke amerikaiak aránya. A historikus adatok szerint 2004-ben még 91 százalék nagyon büszke volt a hazájára, ma viszont már csak 58 százalék. Jelentősek a nemzedékek közti eltérések. Az idősebbek körében jóval magasabb az hazájukra büszkék aránya: az 1946 előtt születettek esetében 83 százalék, de még az 1946 és 1964 között születettek esetében is 75 százalék, a Z-generáció tagjainak körében viszont mindössze 41 százalék. Még ennél is nagyobb a jobb- és a baloldali választók közötti különbség. A republikánus pártiak 92 százaléka büszke arra, hogy amerikai, a demokraták közül csak 36 százalék (a baloldali szavazók Trump megválasztása óta ábrándultak ki). Más közvélemény-kutatásokból az is kiderül, hogy az amerikaiak egyre kevésbé érzik magukat szabadnak. A jelenség nemcsak az Egysült Államokra jellemző – jegyzi meg Reynolds Lewis. Az Egyesült Királyságban szintén mélyrepülésben van a nemzeti büszkeség.

Az adatokból könnyű lenne azt kiolvasni, hogy a fiatalok és a baloldal számára nem fontos a hazaszeretet. Reynolds Lewis szerint azonban más interpretáció is lehetséges. Kwame Anthony Appiah filozófus úgy látja, hogy az elégedetlenség lehet a hazaszeretet egyenes következménye is. A baloldali választók a Trump-kormány politikája, és részben a múltbeli igazságtalanságok miatt éreznek szégyent hazájuk kapcsán. Ami egyúttal azt is feltételezi, hogy nem közömbös a számukra a nemzeti identitás. A hazaszeretet, a patriotizmus ugyanis nem feltétlenül elvakult nacionalizmust vagy sovinizmust jelent. Olyan kritikus hozzáállást is jelenthet, amely szembenéz a múlt bűneivel és igyekszik kijavítani a jelen hibáit. Nem ritka, hogy a hazaárulónak nyilvánított reformereket az utókor nemzeti hősként ünnepli.

A nemzeti büszkeség megerősítéséhez arra van szükség, hogy mindenki otthon érezze magát a hazájában – írja Reynolds Lewis. Kutatások bizonyítják, hogy a befogadó nemzettudat erősíti az összetartozás érzését és az egymás iránti szolidaritást. Ehhez persze a megosztottság enyhítésére lenne szükség, például a úgy, hogy a honpolgárok igyekezzenek megérteni a máshogyan gondolkozókat.

Noah Smith közgazdász szerint erre sajnos vajmi kevés az esély. Smith nem vitatja, hogy a nemzeti büszkeséggel kapcsolatos ideológiai szakadék az egyre nagyobb megosztottságra vezethető vissza. Pedig, miközben a pártos gyűlölködés a tetőfokára hág, az emberek sokkal kevésbé szélsőségesek és megosztottak, mint azt a médiát, és főleg az internetet uraló kultúrharc sugallja.  Ennek ellenére az online fórumok és a közösségi oldalak durvaságán szocializálódott, ellenséges politikai szekértáborokhoz tartozó választók nemhogy megérteni és tolerálni tudnák egymást, de jóformán már egy asztalhoz sem tudnak leülni anélkül, hogy egymásnak esnének.