„Akármennyire tévúton jár is az Egyesült Államok, amikor stratégiát kíván rátukmálni Európára, annyi biztos, hogy Európának nincs határozott jövőképe, emiatt pedig egyre nehezebb fenntartani az igényt, hogy továbbra is itt legyen a leginkább érdemes megszületni és élni” – írja Francesco Grillo milánói politológus a Conversation magazinban.

Grillo abszurdnak nevezi a december elején nyilvánosságra hozott amerikai stratégiai dokumentum állítását, miszerint Európában a szabadság visszaszorulóban van. Valójában az amerikai Cato-intézet statisztikájában a legszabadabbnak rangsorolt tíz ország közül hét európai, az Egyesült Államok pedig a tizenhetedik helyre szorult. Az amerikai biztonságstratégiai dokumentum azt is állítja, hogy Európa már nem törekszik a boldog életre, csakhogy a Gallup boldogságrangsorában az Egyesült Államok a huszonnegyedik helyen áll, a legboldogabbnak minősített öt ország közül pedig négy Európai.

Grillo azt is képtelenségnek  tartja, hogy az amerikai kormány álláspontja szerint a bevándorlás az európai civilizáció eltörlésével fenyeget. A második generációs bevándorlók aránya az Egyesült Államokban a legmagasabb, és a Trump-kormányzat megfeledkezik arról, milyen nagy szerepet játszottak a bevándorlók Amerika felemelkedésében. Igazat ad viszont az amerikai vezetésnek abban, hogy a nyugati társadalmi berendezkedés exportjának politikája nem bizonyult sikeresnek. E téren a milánói professzor azt ajánlja Európának, hogy érje be az emberi jogok védelmezésével, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Ha azonban Európának, mint az amerikai álláspontból következik, önálló védelmi képességet kell kiépítenie, akkor Grillo végképp nem tartaná célravezetőnek az integráció visszafordítását, hiszen külön-külön a huszonhét tagállam nem tudna megbirkózni a feladattal.

Tim Stanley, a Telegraph elemzője ezzel szemben tévesnek tartja azt az értelmezést, hogy Amerika magára akarja hagyni Európát. Elvégre a dokumentum szerint az Egyesült Államok „stratégiailag és kulturálisan létfontosságúnak” tekinti Európát, és „alapvető érdekei” közé sorolja Európa stabilitását.

A konzervatív szerző általában sem tartja tévesnek a washingtoni látleletet. A bevándorló milliók szerinte is belülről változtatják meg az európai társadalmat, nem mindegy ugyanis, mennyien jönnek, milyen kultúrákból, és mennyire integrálódnak. Azt sem látja szentségtörésnek, hogy az amerikai kormányzat rokonszenvvel tekint a jobboldali populista pártokra. Olaszországban, Belgiumban és Finnországban már bebizonyították, hogy nem jelentenek fenyegetést a demokráciára.

Stanley irreálisnak tatja az európai elit félelmét, hogy Oroszország meg akarná támadni Európát, mindenesetre, ha bevonulna Pozsonyba, ma nem akadna elég európai, aki hajlandó lenne az életét adni abban az önvédelmi háborúban. Annyi haszna biztosan van az amerikai magatartásnak, és az általa kiváltott pániknak – írja Stanley –, hogy Európa talán ráébred, mennyivel hasznosabb lesz kevesebb energiát fordítani saját polgárainak egzecíroztatására, többet viszont a védelmi képesség fejlesztésére.