„Amerika iránt ma alacsonyabb fokú a nemzetközi bizalom, mint valaha, és ennek oka a belső bizalomszint süllyedése” – írja Substack-oldalán Francis Fukuyama, aki keserűen tapasztalja, hogy a liberális demokrácia nemhogy nem győzedelmeskedett végleg, ahogy 1989-ben remélte, hanem egyenesen visszaszorult, még a nyugati világban is.

A kilencvenes évek közepén írt Bizalom című munkájában Fukuyama azt fejtette ki, hogy a bizalom  az emberek közötti együttműködés kenőanyaga, amelynek híján csikorognak a gazdaság és a társadalom fogaskerekei, és a gépezet működése elnehezül. A politikában pedig a társadalmi tőkének is nevezett közbizalom teszi képessé a polgárokat arra, hogy egyesületeket, pártokat hozzanak létre, és működtessék a demokráciát.

A bizalom hiánya vagy megléte nagy különbségeket okoz az egyes társadalmak között. Fukuyama Robert Putnam harvardi professzor Olaszországról szóló tanulmányát idézi fel, szintén a kilencvenes évekből. Ebből kiderül, hogy a fejlett Észak-Olaszországban magas szintű közbizalom honolt, rengeteg egyesület, klub, mozgalom működött, Délen ellenben az egyházon kívül csak a maffiák integrálták az egyéneket csoportokba, azok pedig maguk is a bizalomhiány termékei. Ha valakit becsaptak, a maffia kiküldött valakit, hogy vágja le az illető lábát. Az eredmény: elmaradottság. Akkoriban Fukuyama magasfokúnak látta az amerikai közbizalmat. Amerika arról volt híres, hogy rengeteg apró szervezethez, körhöz tartoznak a polgárok, és megbíznak egymásban. Pedig már akkor, amikor még így látta, kitapintható volt a kezdődő politikai megosztottság. A bizalom idővel egyre inkább csak az ideológiai-politikai határvonal innenső oldalán lévőkre vonatkozott. A bizalmat nem nehéz lerombolni, elég, ha azt tapasztaljuk, hogy mások nem viszonozzák az előzékenységet, nem állják a szavukat. Újjáépíteni annál nehezebb.

A bizalom a nemzetközi kapcsolatokban is lényegbevágó szerepet játszik. A megbízhatóság fogja megszabni, hogyan viselkedik majd a másik fél. A NATO is a bizalomra épül. A tagok megbíztak benne, hogy a többiek megvédik őket. Érdekes módon Fukuyama azt a példát hozza fel, hogy a 2001-es terrortámadások nyomán a szövetségesek Amerika védelmében léptek fel Afganisztánban és Irakban. Holott a két háború védelmi jellegét igen sokan vitatják, különösen az irakiét. Akárhogy is, a mostani Irán elleni háborút Fukuyama támadó jellegűnek minősíti, és megállapítja, hogy Trump elnök jogtalanul ítéli el az európaiakat, amiért nem sietnek segítségére a Hormuzi-szorosban. Ráadásul – folytatja – az európaiak egyáltalán nem lehetnek benne biztosak, hogy ha valaki megtámadná őket, akkor Trump elnök viszonozná a segítségnyújtást. A bizalom ugyanis vagy kölcsönös vagy nem létezik. És odáig jutottunk, hogy inkább a bizalomhiány kölcsönös.