„Ha egyes befolyásos amerikaiak nem olyan hiszékenyek, egész Kelet-Ázsia legújabb kori történelme másként alakulhatott volna” – írja David Lewis Schaefer veterán amerikai politológus a Modern Age Journalben, Frank Dikötter Hongkongban tanító holland történész Vörös hajnal Kína felett című könyvét ismertetve.

Schaefer döbbenetesnek tartja, hogy a kínai kommunisták, akik a második világháború végén marginális csoportot alkottak, négy évvel később már az egész hatalmas országot uralmuk alá hajtották. Még különösebbnek látja, hogy jóllehet kezdettől fogva a civil lakosság elleni kíméletlen terror jellemezte működésüket, mégis sikerült elnyerniük a döntéshozókhoz közel álló nyugati demokraták rokonszenvét. Schaefer könyvéből kiderül az is, hogy ez ráadásul nem példa nélküli eset, hiszen befolyásos amerikaiak Franklin Delano Roosevelt elnök környezetében a sztálini terrorrendszerről is úgy vélekedtek, hogy a kommunisták voltaképpen nem is állnak messze az amerikai liberálisoktól, azzal a különbséggel, hogy türelmetlenebbek.

A szovjet rendszer iránt rokonszenvet érző nyugati polgári gondolkodókat Lenin nevezte el hasznos idiótáknak, és a jelenséggel a Metazinban is találkozhatott már az olvasó. Az első kommunistabarát szerző, akiről Dikötter említést tesz, Edgar Snow 1936-ban, fiatal újságíróként hónapokat töltött Mao Ce-tung táborában, és Vörös csillag Kína felett című könyvében igen rokonszenves hazafinak és mérsékelt reformernek állította be Maót. A második világháború idején az amerikai diplomácia azon fáradozott, hogy megbékítse Sztálint Csang Kaj-sek kínai vezetővel, az amerikaiak szövetségesével a Japánnal vívott háborúban. Ennek érdekében az amerikaiak azt szorgalmazták Csangnál, hogy kössön szövetséget a jelentéktelen erőt képviselő kommunista mozgalommal. Joseph Stilwell tábornok, Roosevelt elnök személyes kínai megbízottja lesújtó jellemrajzot küldött Washingtonba a korrupt Csang Kaj-sekről, ellenben igen dicsérőleg szólt Mao Cetung kommunistáiról, akik szerinte a népjólét emelését viselték szívükön. Végül az amerikaiak a további katonai segély feltételéül szabták, hogy Csang a kommunistákat is fogadja be felszabadító hadseregébe. 1944-ben maga Henry Wallace alelnök látogatott Kínába, és amikor Csang arra panaszkodott neki, hogy Maónak Moszkvából parancsolnak, azt felelte, hogy Kína tanulhatna az oroszok állítólagos mezőgazdasági sikereiből. Ezt a véleményét az amerikai látogatóknak rendezett Szovjetunió-beli propaganda-körutazás tapasztalataira alapozta.

Persze nem tudhatni, mi lett volna, ha az amerikaiak nem támogatják Maót, mindenesetre nehezebb lett volna győztes hadvezérré kinőnie magát. Ha pedig nem a kommunisták kerülnek hatalomra Kínában, akkor nem bátoríthatták volna támadásra Észak-Koreát 1950-ben, később Észak-Vietnámot, és aligha zajlott volna le a sokmillió áldozatot követelő koreai és vietnami háború.

A Metazin említett nyolc évvel ezelőtti szemléje azzal zárult, hogy a modern globális média világában a hasznos idióták nem tudnák már úgy félrevezetni a közvéleményt, mint a kommunista rendszerek virágkorában. Schaefer viszont úgy látja, hogy a modern tömegkommunikáció eszközei is képesek hasonló hatásra: ezzel magyarázza, hogy a palesztin terrorszervezetek népszerűsége nő, Izraelé pedig csökken a nyugati világban.