„Kevésbé tekintendő-e bűnösnek a pszichotikus gyilkos, mint a kiegyensúlyozott pszichéjű ember, aki tiszta fejjel öl?”– kérdi Bryan Appleyard a Spectatorban.

A kérdés azért vetődik fel, mert Kathryn Paige Harden, a Texasi Egyetem magatartásgenetikus-kutatója Eredendő bűn című legújabb könyvében azt állítja, hogy a bűncselekmények jelentős része mögött biológiailag determinált hajlamok mutathatók ki. Ebből következően pedig a társadalomnak az eddiginél jóval nagyobb megértessel és megbocsátással kell fordulnia a bűnelkövetők felé.

Harden másfélmillió ember DNS-ét vizsgálta meg és rangsorolta. Az alacsony terheltségűeknek 20 százaléka, a magasabbra soroltak 40 százaléka került összeütközésbe a törvénnyel. A kétszeres különbség Harden szerint lényeges tényezőre mutat rá, ugyanakkor a 40 százalék mégiscsak kisebbség. Vagyis a bűnre hajlamosító gének sok más génnel együtt hatnak, továbbá – és ez a lényeg – az ember képes felülkerekedni negatív hajlamain, vagyis az egyén erkölcsi felelőssége tagadhatatlan. Harden erkölcsfilozófiai fejtegetései nem is az elkövetőket, hanem a társadalmat célozzák meg. A büntetést szükségesnek tartja, de az embert akkor is javíthatónak tekinti, ha veleszületett rossz hajlamai vannak. És ahogy a rakoncátlan gyereknek csak ártunk a veréssel, felnőtt korban is tovább súlyosbítjuk a helyzetet, ha kíméletlen bánásmódban részesítjük a bűnelkövetőket, márpedig Amerikában ez a mindennapos gyakorlat – foglalja össze Harden gondolatmenetét Appleyard.

A társadalom- és a természettudomány határán kutakodó Undark magazinban Elizabeth Svoboda emlékeztet rá, hogy ez a morálfilozófiai álláspont már Hardennek a Metazin által is ismertetett előző munkájában is megjelent. Svoboda viszont nem látja be, hogy miért kellene kevésbé kíméletesen bánni azokkal, akiknek másféle génjeik vannak, s akik emiatt biológiailag kevésbé hajlamosak bűnelkövetésre. Ám ennél is súlyosabb ellenérv, hogy ha a bűnözésre való hajlam biológiai determináltságára hivatkozunk egy-egy elkövető védelmében, akkor a Hardenével homlokegyenest ellenkező következtetést is levonhatunk. Svoboda idéz is kutatásokat, amelyekből az derül ki, hogy kifejezetten negatív reakciót válthat ki az ilyen információ, mert a többi bűnözővel ellentétben ők nemcsak bűnösnek, hanem javíthatatlannak is minősülhetnek. Az olyan bűnelkövetőknek, akiknél ilyen hajlamot mutatnak ki, ezért valószínűleg nemhogy emberségesebb bánásmódra nem lenne esélyük, hanem még ridegebb elbánásra számíthatnának.