„A pártok fölött álló köztársasági elnök alakja mítosz. Minden politikai erő magához közelálló elnököt szeretne” – írja a Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggia történész, a konzervatív liberális gondolkodó.

Sergio Mattarella mandátuma csak 2027 februárjában jár le, ám a 84 éves köztársasági elnök előre is közölte, hogy harmadik megbízatást nem vállal. Giorgia Meloni kormányfő úgy nyilatkozott ugyanis, hogy ha a jövő szeptemberben esedékes parlamenti választáson ismét a négy éve hivatalban lévő középjobb pártszövetség győzne, akkor megdőlhetne egy tabu, vagyis jobboldali elnök megválasztása is szóba jöhetne. Elly Schlein, a baloldali Demokrata Párt országos titkára felháborodva reagált Meloni szavaira: „Lehullt az álarc, a jobboldal nyíltan az elnöki posztra tör”.

„Mintha a baloldalnak meg sem fordulna a fejében, hogy a maga emberével töltse be az elnöki posztot” – jegyzi meg epésen Galli della Loggia. Pedig jót tenne a közgondolkodásnak – folytatja –, ha amit a nagyközönségnek mondanak a politikusok, legalább néha közelebb kerülne ahhoz, amit magánbeszélgetésben hallani tőlük.

Meloni legalább őszintén kimondta, amit gondol. Persze a hidegháború idején nagyon is voltak jobboldali államfők. Antonio Segni például kereszténydemokrata miniszterelnök volt, mielőtt 1962-ben államelnökké választották volna, és Giovanni Leone személyében is ismert vezető kereszténydemokrata politikusból lett államelnök 1971-ben. Ám azok olyan idők voltak, amikor a kereszténydemokrata pártvezetőség akaratától függött, ki lesz a köztársasági elnök. Az elmúlt három évtized köztársasági elnökei viszont egyaránt pártatlanok tudtak lenni, és ezzel tekintélyt tudtak szerezni maguknak – és az államfői pozíciónak. Galli della Loggia képtelenségnek tartja feltételezni, hogy a jövőben majd olyan elnökök találtassanak, akiknek nincs politikai múltjuk. Az eddigieknek is volt, és milyen jól szerepeltek. A képmutatás eben az ügyben is csak árt, elsősorban az átláthatóságnak. Mert csakis a színfalak mögötti alkuknak használ.

Alberto Randazzo, a messinai egyetem tanára részletesen leírja könyvében, hogyan vált az államfő merőben formális státusú politikusból önálló, tekintélyes szereplővé. A fordulat a kilencvenes években következett be, amikor a kormányzati korrupció ellen fellépő ügyészek csoportos felmondással fenyegetőztek, miután a parlament ki akart vonni bizonyos gazdasági bűncselekményeket a büntetőjog hatálya alól. Akkor Francesco Cossiga kereszténydemokrata államelnök nem volt hajlandó aláírni a szóban forgó törvényerejű rendeletet. A régi középbal-középjobb koalíció pártjai a büntetőeljárások eredményeképp megsemmisültek, és ettől kezdve nem létezett stabil kormányképes koalíció. A szétaprózódott politikai mezőben váratlanul megnőtt a köztársasági elnök hatalma, pedig az alkotmányban leírt szerepköre változatlan maradt. És jóllehet az azóta megválasztott köztársasági elnökök között egyetlen jobboldali sem akadt, mindegyikük betöltötte az alkotmányosság őrének aktív szerepét. Kérdés, mi történne, ha ismét egyetlen nagy párt válna dominánssá Olaszországban. Ennek azonban a jelek szerint egyelőre semmi esélye.