A világ szociológusai már egyesültek. Mind arra használja föl a francia munkaügyi reformokat megakadályozó tüntetések példáját, hogy saját hazája munkavállalóinak bajaira hívja fel a figyelmet.

„Egy német értelmiségi számára, aki a márciusi eseményeket Franciaországban élte át, az volt a legmeglepőbb, hogy egy ilyen nagy társadalmi mozgalom egyáltalán lehetséges. Bármennyire hasonlít is egyébként a francia és a német társadalom, a politikai mozgósítás szintjében óriási különbség mutatkozik. Az elmúlt években ilyesmire nem volt példa Németországban. Nálunk ebben az ügyben legfeljebb húszezer ember menne el tüntetni. Ez az élet depolitizálódásának és privatizálódásának a következménye” – nyilatkozta Axel Honneth a Le Monde-nak.

A filozófus Jürgen Habermas tanítványa, a Frankfurti Iskola harmadik nemzedékének vezető képviselője. Elismerés és megvetés: Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet köréből című kötete a Jelenkor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható.

A tavaly novemberi külvárosi gyújtogatások, és az első munkavállalók elbocsátásának megkönnyítését célzó törvényjavaslat által kiváltott márciusi tüntetéssorozat, amelynek hatására végül a francia kormány meghátrált, az egész világ társadalomtudósait és publicistáit összehasonlításokra késztette.

Theodore Dalrymple angol konzervatív kultúrkritikus „tüntetően hülyének” nevezte a demonstráló francia fiatalokat, akik álforradalmi felbuzdulásukban nem veszik észre, hogy csak a saját privilégiumaikat védelmezik. De utalt arra is, hogy Nagy-Britanniában sem olyan rózsás a helyzet, mint azt sok honfitársa hinné.

A brit munkaerőpiac valamivel rugalmasabb ugyan, mint a francia, de a legtöbb új állás a közszférában, és nem a magángazdaságban keletkezik. „Egy bolond is tud állami állásokat teremteni – márpedig Brown úr ezt teszi.” Dalrymple véleménye Tony Blair pénzügyminiszteréről és kijelölt trónörököséről sem sokkal hízelgőbb a francia ifjakról alkotott nézeteinél. 

Barbara Ehrenreich, a radikális amerikai szociográfus inkább a reformpárti közgazdászokon gúnyolódik, akik mindig azt prédikálják, hogy végső soron a munkavállalóknak árt, ha a törvények védelmezik őket: „Micsoda? – jajdulnak fel a munkaadók szolgálatában álló közgazdászok. Ha bármit csináltok, ami bántja vagy kellemetlen helyzetbe hozza a munkaadókat, azok dühbe gurulnak, és nem fognak alkalmazni benneteket.”

De igazából Ehrenreichet sem a franciák érdeklik, hanem a saját honfitársait buzdítja ellenállásra. Amerikában ugyanis egy munkást már most is bármikor ki lehet dobni. Elég arra hivatkozni, hogy „nem illeszkedik be”, vagy „rossz a hozzáállása”, vagyis nem tetszik a képe a főnöknek.

Honneth a mindenben konszenzust kereső német politikai kultúrára panaszkodik. „Ez megbénítja az ellenállást, bármiféle reformról van szó – nyilatkozza a frankfurti filozófus. – Ahogy a Hartz IV esetében is történt. A kompromisszumok úgynevezett kultúrája csak elkendőzi azt a tényt, hogy a szenvedés és a lázadás, bár nem kap hangot, mégis ugyanaz, mint Franciaországban.”