Egyre nagyobb divat tudományos és áltudományos alapon bírálni a környezetvédő tételeket. Pedig akármilyen szellemesek is a cáfolatok, azért a globális felmelegedést mégis jobb volna komolyan venni.

„Ha a világ összeszedné magát és megadóztatná a szén-dioxid-kibocsátást, akkor is maradna kifogásolnivaló a zöld közhelyeken. De azért kevesebb, mint most” – írja Bradford Plumer a New Republic online kiadásában.

Az idén szinte elárasztotta a lapok tudományos rovatait egy félig tréfás, félig komoly divat: olyan cikkekről van szó, amelyek vaslogikával mutatják ki, hogy a zöld életmód néhány magától értetődő szabálya értelmetlen, sőt, rendszerint csak fokozza a környezetrombolást.

A Metazin is beszámolt például egy elemzésről, amely azt bizonygatta, hogy az átlagos városlakó életmódja kevesebb széndioxid-kibocsátást követel, mint az átlagos falusié. A londoni Timesból azt tudhattuk meg, hogy a vasúton közlekedő állampolgárra nagyobb üzemanyag-felhasználás jut, mint az autón egyedül közlekedőre. Ugyanott később arról olvashattunk, hogy közvetve több fosszilis energiát fogyasztunk, ha gyalog járunk a zöldségeshez, mint ha autóval mennénk. Arról is sok szó esett, hogy ha odahaza termeljük meg az élelmiszert, több szénhidrogént égetünk el, mint ha importálnánk onnan, ahol jobb a klíma és a talaj.

A dízelvonatok Angliában olykor csakugyan több széndioxidot bocsátanak ki egy utasra számítva, mint a személyautók. De csak azért, mert nem utaznak elegen vonaton. A megoldás tehát nem az lenne, hogy térjünk át az autóra, hanem hogy minél többen szálljunk vonatra.

A gyalogos bevásárlás pedig akkor követel sok fosszilis fűtőanyagot, ha feltételezzük, hogy alanyunk csakis marhahúsból nyeri az energiát. Mégpedig hazaiból: egy japán tanulmány szerint egy kilogramm marhahús előállításához a fejlett országokban több üvegházhatású gáz kibocsátására van szükség, mint ahhoz, hogy négy órán át zötyögjünk az autónkban, miközben otthon égve felejtjük az összes  villanyégőt. Ugyanígy az észak-amerikai melegházakban termelt téli saláta csakugyan több energiát fogyaszt, mint a chilei zöldség északra szállítása, de ez nem jelenti azt, hogy ne volna érdemes helyben idényzöldséget termeszteni.

Plummer elismeri, hogy sokszor nehéz megmondani, mivel is csökkentjük jobban a káros gázkibocsátást. De ha az állam megadóztatná az üvegházhatású gázok kibocsátását, akkor ez a tényező is megjelenne a fogyasztói árban, vagyis maga a piac ösztönözne bennünket arra, hogy a kevésbé szennyező megoldást válasszuk.

Csakhogy annak is lehetnek hátrányai, ha az árba beépítik a szennyezési adót. A Virginiai IKEA például pénzt szed a természetidegen nejlonzacskókért, és a bevételt erdőtelepítésre fordítja. De nem biztos, hogy ezzel a globális felmelegedés elleni harc ügyét szolgálja. Mert igaz, hogy az erdő széndioxidot fogyaszt, viszont a világoszöld rétek helyére kerülő sötét erdők több hőt nyelnek el. Ugyanígy a bioüzemanyagok egy részéről is kiderült Latin-Amerikában, hogy több a káruk, mint a hasznuk, mert a biodízel alapanyagául szolgáló növények termesztéséhez esőerdőket irtottak ki.

Ezzel Plumer maga is beállt a zöldellenes paradoxonok felfedezői közé. Meg is nyugtatja az új divat szerelmeseit, hogy kedvenc műfajuknak mindig lesz elég témája. De ha az állam helyesen politizál, akkor kevesebb lesz, mint ma.