A Tretyakov képtár igazgatója beperelte a kulturális minisztert. A cenzúra fölött még szemet hunyt, de hogy korruptnak nevezzék, azt nem tűrheti.

„Nagy összegű kártérítésre tartok igényt: egy rubelt kérek” – idézi Valentyin Rogyionov képtárigazgatót Anna Arutunjan a Moszkovszkije Novosztyi című hetilapban.

A botránykő Az együttérzés kora című fényképmontázs volt, amelyen két rendőr csókolódzik egy havas nyírfaliget közepén. Tagadhatatlan, hogy a szerelem hevületében a két közrendőr a legendás szibériai fagynak fittyet hányva nyári zubbonyban fényképezkedik, de mégsem meztelenül. Ennek ellenére a miniszter erotikusnak minősítette az alkotást, és kijelentette, hogy az ilyen művek rossz hírét keltik Oroszországnak.

A kép, sok más társával együtt már a két évvel ezelőtti moszkvai Szoc-art kiállításon is meglehetős feltűnést keltett. A szoc-art a nyugati pop-art szovjet változata volt a hetvenes években, de a műfajt mindmáig nagy (nyugati) sikerrel művelik az orosz avantgárd művészek. Ámbár avantgárd művésznek a botrány is siker, az pedig otthon is van. Egy meztelen test lenyomatát és egy vallásellenesnek ítélt képet meg is rongáltak a tiltakozók. További húszat pedig – állítólag a miniszter nyomására – a képtár igazgatója távolított el. Köztük a két rendőr szerelmi összefonódását ábrázoló alkotást is. Eltávolították továbbá a Kék orrok nevű művészcsoport munkáit, valamint annak a Vlagyiszlav Mamisev-Monroe-nak egy képét, aki Marylin Monroe-imitátorként tűnt fel, de azóta a legkülönbözőbb történelmi szereplők alakjában is lefestette már magát. Az eltávolított képen éppen Hitlert személyesítette meg.

A kiállítás még megcsonkítva is felkeltette a párizsi Maison Rouge érdeklődését, és a francia fővárosban éppen e cikk megjelenésének napján, január 20-án zár az orosz szoc-art művészeti tárlat. Mint a francia kiállító terem tájékoztatójában olvasható, több eltávolított mű másolatban mégiscsak a párizsi közönség elé kerülhetett. Ezt pedig Alekszandr Szokolov kulturális miniszter mégsem tűrhette szó nélkül: „Ha ott bemutatják ezeket a képeket, csakis szégyent hozhatnak Oroszországra.” Külön is kifogásolta a két csókolózó rendőrruhás férfit ábrázoló műalkotást, és általában elmarasztalta az erotikus képeket. Nem mintha kifogása volna az ellen, hogy a művészek ilyeneket is előállítsanak, sőt bemutassanak, de ne a hivatalos állami Tretyakov Képtárban. Egyébként is, minden oroszok pátriárkája nemrégiben beszélt Párizsban az erkölcsökről, és mégsem járja, hogy Oroszország közvetlenül ezután pornográf bemutatóval rukkoljon elő.

Ebből még nem lett volna botrány. Hanem a miniszter azt is kifejtette a Moszkovszkij Komszomolecben, e romantikus kommunista ifjúsági címet viselő bulvárlapban, hogy az elítélendő műalkotások kiállítása mögött korrupció van. Ha ugyanis egy képet egyszer kiállítanak a Tretyakov Képtárban, akkor egyszeriben az egekbe szökik az ára. Vagyis magánérdekek szolgálatába állítanak egy közintézményt.

Erre aztán Rogyionov képtárigazgató a tagankai kerületi bírósághoz fordult, és azt kérte, mondják ki, hogy a miniszter rágalmazott, ítéljenek meg a múzeumnak egy, azaz egy rubel kártérítést, és kötelezzék a minisztert bocsánatkérésre. Ha harc, legyen harc, mondta erre a miniszter, és kijelentette, hogy eszében sincs bocsánatot kérni.

A belügyminiszter egyelőre nem tiltakozott, amiért a két hasonnemű rendőr nem a tél idejére előírt bélelt felöltőt viseli a képen.