Németországban nagy a kísértés, hogy a politikus az idegenek ellen ágáljon. És választások előtt sokan nem is tudnak neki ellenállni. Gyakran olyanokat is idegennek tekintenek, akik Németországban születtek, és soha életükben nem jártak külföldön.
„A tűzzel játszik az a tartományi miniszterelnök, aki a fiatal külföldi bűnözők elleni kemény fellépést sürget” – idézi a külföldi származású németek szervezeteinek véleményét David Crossland a hamburgi Spiegel nemzetközi kiadásában.
A január 27-én esedékes hesseni választások előtt Roland Koch tartományi kormányfő bejelentette, hogy vitát kezdeményez arról, mi a teendő a „külföldi bűnelkövetőkkel” szemben. Az apropót az szolgáltatta, hogy december végén egy nyugdíjast félholtra vert két suhanc a müncheni metróban, és közben „szaros németnek” nevezték. A tettesek egyike húsz évvel ezelőtt született Németországban török szülőktől, a másik tizenhét éves görög bevándorló. Mindketten nyilvántartott bűnözők.
Kenan Kolat, a németországi török közösség vezetője arra hivatkozik, hogy a külföldi származásúak körében az átlagnál csak alig magasabb a bűnözők aránya, és a különbség az esélyegyenlőtlenség számlájára írandó. Crossland megjegyzi, hogy a külföldi származású állampolgárok csaknem a lakosság egyötödét teszik ki, de feltűnően hiányoznak az államapparátusból, a vállalatok vezetéséből és a médiából.
Koch azon melegében úgy reagált a müncheni esetre, hogy túl sokan vannak a bűnelkövetők között a fiatal külföldiek. A legnagyobb bulvárlapnak, a Bild Zeitungnak adott nyilatkozatában ezt a kérdést tette fel: „Mennyit kell még eltűrnünk egy maroknyi erőszakos fiataltól, akik gyakran külföldi származásúak?” Sőt, úgy fogalmazott, hogy a németek túlságosan sokáig tanúsítottak „furcsa szociológiai megértést” olyan csoportok iránt, amelyek „tudatosan követnek el bűncselekményeket etnikai kisebbségként”. A hesseni miniszterelnök külön is kifejtette, hogy az olyan civilizált országban, mint Németország, tessék leeresztett ököllel közlekedni. Nem említette – jegyzi meg Crossland – a civilizált Németországnak azokat a (neonáci) polgárait, akik évek óta rendszeresen intéznek brutális támadásokat az etnikai kisebbségekhez tartozó leeresztett öklű emberek ellen. Koch megpendítette azt is, hogy a bűnöző „idegeneket” utasítsák ki. Eddig is kiutasították (büntetésük letöltése után), tehát ezúttal a külföldi származású belföldiekről lehet csak szó.
Koch nézeteit Volker Kauder, a CDU parlamenti frakcióvezetője is támogatta. Ő is a nagy példányszámú bulvárlapban fejtette ki, hogy nevelőtáborokat, zárt intézeteket kell létrehozni, mert a külföldi nem ellenség, de a bűnöző igen, és „nem engedhetjük meg, hogy tovább hallgassuk gúnykacaját”.
Crossland példákat hoz fel a közelmúltból arra, hogy az idegenellenes retorika milyen sikereket hozott már a tartományi választásokon, például Észak-Rajna-Vesztfáliában Jürgen Rütgers 2000-ben az indiai számítógépes mérnökök elleni jelszavával nyerte el a miniszterelnökséget.
„Sok más nyugati országban ezzel kiírta volna magát a politikából. Németországban viszont ma is ő vezeti a szövetségi állam legnépesebb tartományát” – írja keserűen Crossland. És mindjárt hozzáteszi, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami a volt NDK-ban tapasztalható. Ott a szélsőjobboldal a tartományok felében bekerült a törvényhozásba. És egész körzetek vannak Kelet-Németországban, ahová nem ajánlatos betévednie olyasvalakinek, aki nem látszik németnek.