Az Alkotmánybíróság döntésének következtében Romániában leállóban az átvilágítás és bezárulóban a Securitate anyagainak nyilvánosságra hozatala. Egy román elemző szerint mindebből az következik, hogy 1989-ben nem volt forradalom.
„Nagyhatalmú gazdasági és politikai hálózatok állják útját a múlt feltárásának” – írja a brüsszeli La Libre Belgique hasábjain Raluca Ursachi, a párizsi Sorbonne egyetem román doktorandusa.
Január utolsó napján a bukaresti Alkotmánybíróság megsemmisítette azt a kilencéves törvényt, amely a hajdani kommunista titkosszolgálat, a Securitate iratainak nyilvánosságáról rendelkezett. Ezzel nyomban törvényen kívülre került a Securitate irattárának tanulmányozására alakult tanács, a CNSAS, amely az ezredforduló óta végzi a jelentősebb közéleti szereplők és a bírák átvilágítását.
Ha úgy találtatik, hogy valamely közszereplő együttműködött az egykori titkosrendőrséggel, attól még elvben az illetőnek jogi következményekkel nem kell számolnia. De a nyilvános megbélyegzés sok esetben egy-egy szakmai vagy politikusi karrier végét jelentette.
Ráadásul a CNSAS tagjait politikai erők nevezik ki (a pártok és a kormány), tehát határozatairól gyakran hírlett, hogy politikai érdek áll mögöttük. Az első hat évben a tanács csak nagyon korlátozott mértékben jutott hozzá a titkosszolgálati iratokhoz, végül az elnök úgynevezett sürgősségi rendeletei tették lehetővé, hogy csakugyan megnyíljon a titkos levéltár.
Ennek alig több mint két éve, s az ajtó alighanem máris bezárul. Hiába, választási év van, és a törvény most írja elő első ízben a képviselőjelöltek átvilágítását.
Ursachi gyanítja, hogy az egykori titkosszolgálatok emberei ma üzleti és politikai hálózatot alkotnak, és ez a hálózat érte el, hogy leállítsák az átvilágítást. Nem mutat túl nagy empátiát az Alkotmánybíróság indoklása iránt. Az iránt például, hogy a Tanács egyszersmind nyomozó és ítélethozó szerv, és ez egyfajta rendkívüli bírósággá teszi. Ursachi szerint, ha egyszer forradalom volt 1989-ben, akkor helye van rendkívüli bíráskodásnak is. Már az is furcsa, hogy a törvény tízéves késéssel született meg.
Az Alkotmánybíróságnak az az érve sem hat rá, hogy a Tanács határozata egyformán megbélyegez minden „együttműködőt”, akár megsértette az illető az emberi jogokat, akár nem. Erre az érvre a cikkíró nem válaszol. Elveti viszont, habár ellenérvek nélkül, azt a másikat, hogy a törvény és a tanács nem tesz különbséget elnyomó szerepet játszó, illetve nem játszó titkosszolgálatok (a politikai rendőrség, illetve a hírszerzés) között.
Ursachi azokkal ért egyet, akik válogatás nélkül kitennének minden Securitate-anyagot az internetre. A lakosság ugyanis nem bízik a politikusokban és az általuk létrehozott testületekben, hadd ítélje meg hát a tényeket maga. Más kérdés, hogy a lakosság összességében aligha olvasná az anyagokat, az előbb elmarasztalt politikailag érdekeltek viszont annál inkább.
A cikkíró nem vizsgálja továbbá a közszereplők és a nem közszereplők megkülönböztetését. Egyszerűen úgy érzi, hogy addig nem számolnak le Romániában a kommunizmussal, amíg minden titkosszolgálati adat nyilvános nem lesz.
Egyébként az Alkotmánybíróság hitelességét is kétségbe vonja, mondván, hogy nem egy tagja fennakadt az átvilágításon. Ha erre gondolunk – írja Ursachi – „felmerül a kérdés, vajon tényleg volt-e forradalom Romániában 1989-ben”.