A brit vállalatvezetők alighanem elszabotálják az új törvényt, amely egy európai uniós irányelv nyomán előírja, hogy a munkaadók kötelesek tájékoztatni döntéseikről a munkavállalókat. Pedig mindenki jól járna, ha komolyan vennék.

„A munkahelyi demokráciát emberi jogi kérdéssé kellene tenni, mint amilyen a választójog” – írja a londoni New Statesmanben Peter Wilby.

Ma aligha van divatjamúltabb téma, mint a munkahelyi demokrácia. A munkahelyi demokrácia hagyományosan a baloldali pártok és mozgalmak egyik alapértéke, ma viszont még a szociáldemokraták is azt mondják az embereknek, hogy az öngondoskodás útját kell járniuk, odáig, hogy ne nagyon számítsanak az állami közszolgáltatásokra. A munkahelyükön viszont kiskorúként kezelik őket.

Valamikor a munkavállalók a szakszervezetek révén képesek voltak beleszólni a munkahelyük ügyeibe, ma azonban alig harmaduk szakszervezeti tag. Pedig az emberek régebben a szakszervezet útján az egész közélethez kapcsolódtak. Wilby szerint a szakszervezetek hanyatlásának abban is szerepe lehet, hogy a  polgárok egyre apolitikusabbak.

Egy baloldali szerzőpáros éppen most jelentetett meg egy tanulmányt arról, hogy ha egyszer az életben mindenütt a magunk urai vagyunk, elfogadhatatlan, hogy éppen a munkahelyünkön ne legyünk azok. Wilby ezt a képtelenséget azzal magyarázza, hogy az emberek a mai kapitalizmusban nem termelőnek, hanem fogyasztónak tekintik magukat. A munka tehát arra való, hogy fogyasztói társadalmi státusunkon javítson. Vagyis ahogy azelőtt a mennyország ígéretével bírták rá az embereket a szófogadásra, ma egy-egy luxusnyaralás reményével érik el ugyanazt.

Pedig egyes számítások szerint azok a munkahelyek, ahol bevonják az alkalmazottakat a döntésekbe, termelékenyebben működnek az átlagnál. De még ha nem volnának termelékenyebbek, akkor is érdemes lenne megpróbálni. Ez is lehetne ugyanolyan emberi jog, mint az, hogy részt vehetünk a választásokon. Ha csak a gazdasági hatékonyság a mérce, kínai mintára akár el is törölhetjük a demokráciát.

Áprilisban életbe lép egy új törvény, amely az Európai Unió egyik irányelvét követve kötelezővé teszi, hogy az ötven főnél több embert foglalkoztató intézmények tájékoztassák az alkalmazottakat a döntéseikről és kikérjék véleményüket.

Wilby attól tart, hogy a brit munkaadók csak formálisan tesznek majd eleget a törvény előírásainak, vagy még úgy sem: a munkáspárti kormány igen lazán szövegezte meg a jogszabályt és a megszegéséért járó bírság összege sem jelentős.

Pedig a szabályozatlan kapitalizmus veszedelmes valami, mint azt a legutóbbi ingatlanhitel-válság is megmutatta. Talán az igen költséges állami mentőakcióra szoruló Northern Rock bank sem tévedt volna a felelőtlen hitelezés útvesztőjébe, ha tájékoztatnia kellett volna az alkalmazottakat az üzleti döntésekről.

Nemes gondolatok, kár, hogy semmi közük a munkahelyi demokráciához. Ehhez elég lett volna a bankfelügyeletet tájékoztatni. A bankdemokrácia egészen eredeti elképzelés volna, eddig még az anarchistáknak és a néhai jugoszláviai önigazgatás ideológusainak sem jutott eszébe, hogy a nagy bankok üzleti döntéseit az éppen ott dolgozók hozzák meg, mondjuk többségi szavazással. Peter Wilby azonban valójában nem munkahelyi demokráciáról beszél, hiszen csupán tájékoztatást, konzultációt vár el a vállalatvezetéstől.