Oroszországban kísért a múlt

2008. szeptember 09.

A Szovjetunió összeomlása után Oroszországban nem terjedt el liberális ideológia. Az űrt a birodalmi múlt iránti nosztalgia tölti be.

A Szovjetunió összeomlása után Oroszországban nem terjedt el liberális ideológia. Az űrt a birodalmi múlt iránti nosztalgia tölti be.

Miért nem dolgozta fel a történelmet, és miért nem írt új történelmi narratívát a liberális elit 1991 után?” – kérdezi Arkagyij Osztrovszkij Oroszország-szakértő a Prospect magazinban.

Az 1917-es bolsevik forradalom után azonnal megindult a mítoszteremtés. A Téli Palota ostromát színdarabok, festmények és filmek tömkelege dolgozta fel és örökítette meg, ezzel erősítve az új rezsim és a Szovjetunió legitimitását. Blok, Majakovszkij, Mejerhold, Sosztakovics maradandó alkotásokat hoztak létre.

Csakhogy a Szovjetunió összeomlása után Oroszország nem nézett szembe a múlttal. Egyebek között nem hozták nyilvánosságra a titkosszolgálati aktákat „azon egyszerű okból, hogy nagyon sokan együttműködtek a KGB-vel, köztük az értelmiség tekintélyes része”.

Nemcsak új művészeti alkotások nem teremtettek mítoszt a Szovjetunió összeomlása után létrejött rendszernek, hanem a szovjet időkben betiltott művek kiadása sem keltett nagy visszhangot. Szolzsenyicin, Groszman és Salamov nem került be az orosz klasszikusok panteonjába.

A művészek és az értelmiségiek „elvesztették különleges társadalmi státuszukat, amelyet a kommunizmus idején élveztek. Ahhoz viszont nem volt elég tehetségük, nem voltak elég hitelesek és függetlenek, hogy éljenek a szabadság kínálta lehetőséggel.” A szellemi elit a szovjet időkben kritizálta ugyan a rendszert, de azért belőle élt, méghozzá másokhoz képest aránylag nagy szabadságban. A Szovjetunió felbomlása után azonban az értelmiség jelentősége és megbecsültsége mellett a megélhetését is elvesztette.

A kilencvenes évek közepén aztán egyre inkább felerősödtek a nosztalgikus hangok. Divatossá váltak a harmincas évek színdarabjai és a szovjet mozgalmi indulók. 2000-ben Putyin elővette az 1944-ben Sztálin megrendelésére írt régi himnuszt. „Putyin hívei azt mondták, mindez csak a nyugdíjasoknak tett szimbolikus engedmény, ami megédesíti a gazdasági reformok keserű piruláját.”

A szimbólumokat azonban egyre többen egyre komolyabban vették. De nem a kommunizmus és a bolsevik forradalom iránt éreztek nosztalgiát: a dicső birodalmi múltról ábrándoztak. Sztálin nem mint kommunista vezér, hanem mint nagy nemzeti vezér vált egyre népszerűbbé. Mint arról a Metazin is beszámolt, a most elkezdődött tanévben a diákok az Oroszország legújabb történelme 1945–2006 című kézikönyvből tanulnak. A könyv szerint a Szovjetunió felbomlása tragikus történelmi hiba volt. „Nem volt demokrácia, de a Szovjetunióban működött a világ legjobb és legméltányosabb társadalma.” A kötet szerzői nem hallgatják el, hogy Sztálin élt az erőszak és az elnyomás eszközével, de ezt a háborús, majd hidegháborús fenyegetés szükségszerű következményének állítják be. Az ukrán és a grúz színes forradalmat Amerika által kezdeményezett lázadásnak tekintik. Gorbacsovval azonban meglehetősen szigorú a kézikönyv. Felróják neki a gazdaság lelassulását, továbbá a közép- és kelet-európai baráti országok feladását. A könyv Putyint a nagy vezérek sorába állítva méltatja a nemzetgazdaság megerősítéséért, és az önérdeküket a közjó elébe helyező oligarchák hatalmának letöréséért. Végül pedig egy egész fejezetet szentel a szuverén demokrácia intézményrendszere méltatásának, a központosított államszervezet és a vezérelvű kormányzás előnyei bemutatásának.

„A könyvben bemutatott történelemkép Putyin győzelme az orosz liberalizmus és az orosz liberálisok felett – az újságírók, a történészek és művészek felett, akiknek szembe kellene szállniuk a szovjet ideológiával” – véli Osztrovszkij.

És hogy a dolognak mekkora politikai jelentősége van, azt Osztrovszkij szerint a grúz–orosz háború esete mutatja. „Az orosz liberálisok tiltakoztak az 1968-as csehszlovákiai megszállás ellen. Grúzia lerohanását azonban nem kifogásolták.” Az orosz állami adók kizárólag a kormány hivatalos álláspontjának adtak hangot. Kritikáról, független beszámolókról, tényfeltáró tudósításokról szó sem lehetett. Sőt, a propaganda-hadjáratba még az orosz bloggerek is bekapcsolódtak – szintén az orosz kormány oldalán.

„Oroszország ma nem totalitárius, de még csak nem is szocialista állam. Liberális ideológia hiányában azonban a neosztálinista köntösbe bújtatott régimódi nacionalizmus terjedt el. Ez az ideológia irányította az orosz tankokat Grúziába.”

Osztrovszkij végül felidézi, hogy a megszállás első napjaiban az orosz hadsereg bombázta Gorit, Sztálin szülővárosát. A bombázásoknak 5 és 30 közötti halálos áldozata volt. A város főterén álló Sztálin-szobor azonban sértetlenül megúszta a támadást. „Még az is lehet, hogy a szovjet diktátor kacsintott és integetett a Putyin parancsára benyomuló tankoknak.”