Nem vált be a toleranciakényszer

2009. május 19.

A politikai korrektség kultúrájával Európa háború előtti rémképeket üldöz. A hazai kulturális hagyomány térvesztése és a bevándorlók iránti toleranciamítosz oda vezetett, hogy az európaiak nem tudnak mit kezdeni a fundamentalista szélsőségekkel.

A politikai korrektség kultúrájával Európa háború előtti rémképeket üldöz. A hazai kulturális hagyomány térvesztése és a bevándorlók iránti toleranciamítosz oda vezetett, hogy az európaiak nem tudnak mit kezdeni a fundamentalista szélsőségekkel.

„A második világháború utáni Európa alapelve az intoleranciával szembeni intolerancia volt. Ezt az elvet dicsérőleg nevezhetjük antirasszizmusnak, ironikusan politikai korrektségnek, de mindenképpen megnehezítette az új jövevények integrálódását” – írja Christopher Caldwell a Prospect magazinban.

A bevándorlás az 50-es években kezdődött, amikor Európa még azt kereste, hogyan akadályozhatná meg mindenáron a háború megismétlődését. Ennek érdekében meg akarta tisztítani társadalmát a fajgyűlölettől, a militarizmustól és a kulturális sovinizmustól, s a velük rokon értelmű nacionalizmustól. Ennek az igyekezetnek a hazafiság is áldozatául esett. „A nemzeti himnuszt jószerivel már csak bőrfejűek és futballhuligánok éneklik, a nemzeti zászlót szinte csak ők lengetik.” E régebbi eszmények helyét új kódex foglalta el: az individualizmusból, a demokráciából, a szabadságból és az emberi jogokból gyúrt európai értékegyüttes.

Az európaiak azt az elvet kezdték követni, hogy a másik kultúrája a legjobb. Az állam etnikai semlegességét úgy értelmezték, hogy a bevándorlóktól nem kell a befogadó országhoz való hűséget elvárni. Annál is kevésbé, mivel maguktól sem várták el. Ahogy Raymond Aron mondta, az európaiak ki akartak lépni „a vérrel írt történelemből”, de az újonnan érkezettek nem: ők Európában is a palesztin állam, a kurd államalapítás vagy az iszlamista Algéria eszméjét hirdették. Olyan etnikai álmokat dédelgettek, amelyeket az európaiak nem voltak képesek felfogni. Tolerálni viszont erkölcsi kötelességük volt.

Hollandiában ennek szellemében száműzték az ősi krampuszt, aki a hagyomány szerint a rossz gyerekeket zsákjába dugja és elviszi Spanyolföldre. Közép-Angliában Dudley városa eltávolította a hivatalokban kedvességből elhelyezett kis állatfigurákat, mert az egyik muzulmán alkalmazott tiltakozott a Micimackóból ismert tisztátalan állat, Malacka képmása ellen. Időközben egyre több csoportra terjedt ki a sérthetetlenség. Papokat és politikusokat vetettek alá büntetőeljárásnak különböző országokban azért, mert erkölcsileg kifogásolhatónak nevezték a homoszexualitást. Ami a 20. század végéig bevett dolognak számított, egyszeriben üldözendővé vált.

Mint a Metazinban is olvasható volt, nemcsak a holokauszt tagadását szokás büntetni, hanem a törökországi örmények elleni vérengzés népirtás-jellegének tagadását, vagy a rabszolgaság hivatalostól eltérő minősítését is. Caldwell szerint ezekkel az intézkedésekkel a mai Európa a 30-as évek árnyait veszi célba. Egyúttal a szélsőségesek új nemzedékének is jó alkalmat ad arra, hogy bújócskát játsszon az igazságszolgáltatással. De ezzel nem kerültünk közelebb ahhoz, hogy akár csak megértsük a 21. század valódi problémáit: a bevándorlást, az iszlamizmust, a jóléti álam csődjét, az emberek elmagányosodását a fogyasztói társadalomban. Sőt, az új keletű „iszlamofób” jelzőt akasztották arra, aki a törő-zúzó radikális bevándorlókat bírálta. 2005-ben ezt történt Alain Finkielkraut filozófussal, amikor rasszistának minősítette azokat a második generációs bevándorló fiatalokat, akik Franciaország-szerte franciaellenes jelszavakkal randalíroztak heteken át. Finkielkraut azt írta, hogy ha történetesen fehérek volnának az illetők, akkor fasisztának nevezné őket az értelmiség, és büntetőeljárást követelne ellenük. Így azonban Finkielkrautot akarták beperelni a tolerancia aktivistái.

Caldwell mindezt azzal magyarázza, hogy a gyakran a kommunizmus kultúráján nevelkedett európai baloldali elit így akar vezető szerepre szert tenni a társadalomban. Az egyszerű ember nehezen követi ugyanis, hogy ami tegnapig természetes volt, egyszeriben miért lett tilos. Nem érti, hogy a nemzeti érzés miért szégyenletes, a kisebbség etnikai büszkesége viszont miért dicséretes. Így aztán a társadalom az elit útmutatásaira szorul.