„A kelet-európai német kisebbség tömeges kitelepítése nem hasonlítható az azt megelőző náci népirtó hadjárathoz. De korunk legborzalmasabb népirtása, a holokauszt nem ok arra, hogy ne nevezzük az emberi jogok más durva jogsértéseit annak, amik” – írja a Chronicle of Higher Educationben Roy Douglas, a New York állambeli Colgate egyetem tanára.
A második világháborút követő négy-öt év során 12-14 millió német anyanyelvű polgári lakost telepítettek ki erővel kelet-európai szülőföldjéről: Csehszlovákiából, Lengyelországból, Jugoszláviából, Romániából és Magyarországról. Alighanem ez volt minden idők legnagyobb méretű népmozgása. Amerika például a huszadik század első felében ötven év alatt fogadott be éppen ennyi új lakost.
Csakhogy a német áttelepítés körülményei összehasonlíthatatlanul súlyosabbak voltak. Legalább ötszázezer ember halt meg útközben. Az okok szerteágazóak voltak: éhhalál, bántalmazás, kivégzés; és akkor még a nők tömeges megerőszakolásáról nem is szóltunk. Ráadásul „természetbeni jóvátétel” címén a kitelepítettek egy részét évekre munkatáborokban dolgoztatták, és ezek némelyike egyenesen a volt náci koncentrációs lágerek helyén működött. Közben a náci vezetőket Nürnbergben éppen „a civil lakosság deportálása és egyéb embertelen cselekmények” miatt ítélte el a nemzetközi bíróság. George Orwell és Bertrand Russel már annak idején felemelte a szavát, pedig nem is ismerhették a legszörnyűbb részleteket.
A nyugati szövetségesek azt gondolták, hogy ezzel az egyszeri akcióval megelőzik a további etnikai konfliktusokat a térségben. A lengyel és a csehszlovák állam régi álmát valósította meg: a nagyjából homogén lakosságot. A Szovjetunió arra gondolt, hogy ezzel a művelettel hosszú időre lehetetlenné válik mindenféle összefogás a németek és a lengyelek között. Az Egyesült Államok pedig ily módon kívánt a közép-kelet-európai vezetők kedvében járni, attól tartván, hogy máskülönben a Szovjetunió karjaiba omolnának.
Ma persze más megfontolások tartják vissza a szakírókat a tények feltárásától. Úgy vélik, hogy a holokauszt emlékét sértenék, s hogy önsajnálatot ébresztenének a mai német nemzedékben, amelynek tudatában a náci borzalmak távoli, másodlagos események csupán. Csehszlovákiában, Lengyelországban és másutt anyagi megfontolások is szerepet játszanak a hallgatásban: alighanem súlyos pénzügyi következményekkel járna, ha az állam elismerné, hogy polgárainak millióit jogtalanul fosztotta meg tulajdonuktól. A cseh alkotmánybíróság éppen nemrégiben határozott úgy, hogy hatályban tartja a kitelepítések jogalapját megteremtő Beneš-féle dekrétumokat.
Nyugaton a második világháború mítoszát veszélyeztetné az igazság feltárása. Az egész mai nyugati világkép alapvető építőköve az a tétel, hogy a szövetségesek igazságos háborút vívtak a nácik ellen. Ez igaz is, de ez a „jó háború” sem volt makulátlan.
Márpedig még ott sem tartunk, hogy legalább a tényeket ismernénk. Feltárásra vár a háború utáni koncentrációs táborok hálózata: azt sem tudjuk, pontosan hány ilyen működött és hol. Keveset tudunk a gyilkosságokról, a bántalmazásokról is. A tanúk lassan kihalnak, legfőbb ideje hát, hogy a kutatók nekilássanak a feladatnak. Az igazság fájdalmas lesz, de nem hallgatható el.