A nácizmus hosszú árnyéka

2015. március 26.

A cambridge-i történész szerint ideje lenne szakítani azzal, hogy a nemzeti szocializmust kizárólag az antiszemitizmus alapján magyarázzák. Attól, hogy több forrásból táplálkozott és mintákat követett, a nácizmus bűnei még egyedülállók.

 

Miért foglalkozunk olyan sokat a nácikkal? Szinte egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy tévéműsor vagy újságcikk ne tárgyalná a témát” – olvassuk a Guardianben. A cikk szerzője Richard Evans cambridge-i történész, akinek A Harmadik Birodalom a történelemben és az emlékezetben című monográfiája február végén jelent meg.

A nácizmus témája hetven évvel a világháború és a holokauszt után is népszerű. Kortárs regények és filmek tömkelege dolgozza fel. Bár Sztálin és Pol Pot is tömeggyilkos volt, Hitler figurája mégis érdekesebb. Éspedig azért, mert a nemzeti szocializmus alkalmasabb alapvető morális dilemmák szemléltetésére – írja Evans. Sőt, a nácizmus hovatovább csak a népirtás felől közelíthető meg. Evans szerint az egyebek között Saul Friedländer által képviselt intencionalista megközelítés győzedelmeskedett, amely szerint a nácizmus nem magyarázható funkcionalista alapon: a nemzeti szocialisták a zsigeri rasszista gyűlölettől vezérelve követték el a népirtást. Ebből pedig az következik, hogy a náci Németország története csak a holokauszt felől érthető meg.

A hetvenes években még számos olyan társadalomtörténelmi áttekintés jelent meg, amely szembeszállt a korábban közkeletű feltevéssel, miszerint a német társadalom egészét kollektív felelősség terheli a nácizmus bűneiért. Mint azt Martin Broszat történész hatkötetes munkája kifejti, a németek mindennapi életében jelen volt a passzív ellenállás a nácizmussal szemben. Sokszor még egy-egy adott személy esetében sem lehet fekete-fehér alapon ítélni. Sokan kritikusan ítélték meg a nácikat, de nem akartak vagy nem mertek nyíltan szembeszállni velük. Ez a megközelítés azonban mára háttérbe szorult. Azok a történészek, akik megkérdőjelezik a holokauszt egyediségét vagy akár a második világháborút kizárólag a németek számlájára író megközelítést, a történelemhamisítás és a holokauszt-relativizálás vádjának teszik ki magukat.  

Ennek azonban nagy ára van – figyelmeztet Evans. A kategorikus megközelítés nem kedvez a finom megkülönböztetéseknek. A náci bűnök feltétlen elítélése néha ahhoz vezet, hogy olyan egyéneket is bűnösnek nyilvánítanak, akik a nácizmusnak társutasai voltak, de társtettesei nem. Nem vettek részt aktívan a bűncselekményekben, de nem is álltak ellen nyíltan. A német nép kollektív felelőssége is népszerű téma – elvégre 1933-ban Hitler erőszak nélkül vette át a hatalmat. Ezek a megközelítések figyelmen kívül hagyják, hogy százezer politikai foglyot deportáltak koncentrációs táborba.

Evans szerint érdemes lenne felülvizsgálni ezt a szemléletet. „Ideje felidézni, hogy a náci Németország diktatúra volt, ahol a polgári szabadságjogokat korlátozták, és nem tűrték meg a rezsim bírálóit. Persze az, hogy korlátok között kellett erkölcsi döntést hozni, nem jelenti, hogy egyáltalán nem volt rá lehetőség és ne terhelné erkölcsi felelősség a bűnösöket. Másrészt egy utcai karlendítésből nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az adott egyén valóban egyetértett a rezsimmel.”

Le kellene számolni azzal a tézissel is – folytatja Evans –, hogy az antiszemitizmus a német társadalom és kultúra szerves részét képezte. A cambridge-i történész egyenesen az „antant háborús propagandájából” eredezteti a vádat, hogy az antiszemitizmus a német kultúra és nép karakteréből vezethető le. „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzeti szocializmus a húszas évek végéig csak kis, marginális mozgalom volt.”

Evans úgy véli, hogy a fenti megközelítéseknél sokkal gyümölcsözőbb lenne a német nácizmust a német imperializmus tükrében vizsgálni. Intellektuális szempontból pedig nem kizárólag az antiszemitizmus alapján magyarázni, hanem számot vetni azzal, hogy a német nemzeti szocializmus különböző forrásokból összetákolt egyveleg. A nácizmus ideológiája egyebek között a francia fajelméletből, a brit eredetű szociáldarwinizmusból, az Oroszországból és Franciaországból importált antibolsevizmusból, az olasz fasiszták felfogásából és Atatürk nacionalizmusából egyaránt merített – írja Evans.

A következő logikus lépés az, hogy a náci népirtást csak egynek tekintjük a tömeggyilkosságok közül. Ezt azonban már Evans sem támogatja. Igaz ugyan, hogy a nácizmus különböző elméletek keveréke, ám ettől még gyilkos elegy, amelyről úgy tartja, hogy nem helyes összemosni más gyilkos ideológiákkal. És éppen ezzel a különlegességgel magyarázza a nácizmus iránti kiemelt érdeklődést.