„Jelentős geopolitikai fejlemény, hogy a Közel-Keleten erőteljes síita tábor jött létre, de Irán vezető szerepe egyúttal korlátozó tényező is” – olvassuk a Stratfor Biztonságpolitikai Elemző Intézet hasonnevű internetes folyóiratában.
A két nagy irányzat harca végigvonul a közel-keleti népek történetén, de egészen ritka időszakoktól eltekintve a síiták, akik ma a muszlim lakosság egynegyedét sem teszik ki, nem tudtak domináns szerephez jutni. Az 1979-es forradalom nyomán síita vallási állam jött létre Iránban, és attól kezdve Teherán egyfolytában arra törekedett, hogy befolyása alá vonja a térség síitáit. Erre igazán jó alkalma csak a 2003-as iraki háború után nyílt, amikor Dél-Irakban a síita többség felszabadult a szunnita Szaddám-rezsim uralma alól. Ily módon Irán közvetlen összeköttetésbe került Szíriával, ahol szintén síita vezető réteg irányít, és egyúttal a szomszédos Libanonnal is, ahol évtizedek óta támogatja a Hezbollah síita szervezetet, amely a legerősebb libanoni mozgalom. Az elmúlt egy év során az arab félszigeten is síita lázadások törtek ki, előbb Ománban, ahol Szaúd-Arábia beavatkozása hamar véget vetett a lázongásnak, majd Jemenben, ahol viszont a húszik mozgalma a szaúdi bombázások nyomán is tartja állásait.
A Stratfor elemzői szerint a síita előretörés csakis a többségi szunnita országok közötti ellentétek miatt lehetett ily sikeres, és előbb-utóbb véget fog érni. Mindenekelőtt Szíriában az eddig rivalizáló szaúdiak, katariak és törökök megállapodtak, hogy az általuk támogatott milíciák egyesítik erőiket az Aszad-rezsim ellen. Ha pedig szunnita hatalom jön létre Szíriában, akkor a Teherántól a Földközi-tengerig húzódó síita terület folytonossága megszakad. A Stratfor csak érintőlegesen említi az Iszlám Államot (IS), mint ami továbbra is útjában áll az iráni térhódításnak, pedig jelenléte az Egyesült Államok szerepét is módosította. Most Amerika hallgatólagosan együttműködik Iránnal az IS elleni harcban, és ezzel ki is vívta Szaúd-Arábia neheztelését. Nem vitás azonban, hogy Washington csak rövid távon adta fel a célt, hogy eltávolítsa Aszadot a képből, például Kerry külügyminiszter oroszországi látogatásán megpendítette, hogy a szíriai politikai átmenetről is szívesen tárgyalna.
A Stratfor azonban ezeket a fejleményeket időleges hatásúnak tekinti, és alapjában véve arra építi előrejelzését, hogy a szunnita arab többség nem fogja eltűrni a perzsa vezetésű síita tábor hegemóniáját. Egyébként pedig magában Iránban is jól kitapintható ellentétek vannak a radikális vallási vezetők és a mérsékeltebb polgári politikusok között. Vagyis Irán külföldi terjeszkedését belső tényezők is fékezni fogják. Ez egyúttal természetesen előbb-utóbb visszaveti majd a síita térfoglalást is a Közel-Keleten.