„A történelmi párhuzamok leegyszerűsítők és félrevezetők – ám mégis nagyon fontosak” – írja Zachary Jonathan Jacobson amerikai történész a Chronicle of Higher Educationben.
A Donald Trump elnökké választása óta eltelt évben elözönlötték a sajtót a történelmi párhuzamok. A Trump-jelenség értelmezését elősegítendő, publicisták és történészek egymásra licitálva álltak elő történelmi analógiákkal. Természetesen az analógiák zöme nem a politikai helyzet tárgyszerű leírása, hanem sokkal inkább a szerző ideológiai beállítottságának megfelelő állásfoglalás volt. Egyesek Ronald Reaganhez vagy Harry Fordhoz, Andrew Jacksonhoz, sőt Woodrow Wilsonhoz hasonlították Donald Trumpot. Az élénkebb fantáziával megáldottak merészebb párhuzamokra ragadtatták magukat, és az amerikai elnököt Mussolinival, Hitlerrel, Sztálinnal, Maóval rokonították. És akkor az irodalmi és a színházi analógiákról nem is beszéltünk.
Az analógiagyártás ipari méreteket öltött. A nyáron Moshik Temkin harvardi történész a New York Timesban felszólította kollégáit, hogy hagyják abba a történelmi párhuzamokkal való dobálódzást. Temkin amellett érvelt, hogy a történelmi analógiák ilyetén felhasználása jó esetben legfeljebb véleményvezérekhez illő, tudománytalan zsurnalizmus. A cikk kapcsán kisebb történészvita robbant ki. A többség elismerte, hogy a légből kapott analógiák kártékonyak, és éppen az ellenük folytatott küzdelmet nevezték a közéleti szerepet vállaló történészek fő feladatának. A Washington Post viszont új rovatot indított annak érdekében, hogy megtalálják Donald Trump hiteles történelmi analógiáit.
A párhuzamok felállítása a történészi feladat lényege – írja Jacobson. A történetírókat Thuküdidésztől Machiavellin át Gibbonig az a remény motiválta, hogy a történelem megismerése a politikai tudás fontos forrása. Arról nem is beszélve, hogy a távoli események összevetése nem feltétlenül sarlatánság, elvégre az összehasonlító történelemtudomány is ezt műveli. A történelmi folyamatokat nem is nagyon lehet megérteni másképp, mint analógiákon és összehasonlításokon keresztül.
Nem a történelmi párhuzamokkal van baj, hanem a felszínes és politikailag motivált analógiákkal – véli Jacobson. A múltat szükségképpen a jelen tükrében, a jelent pedig a múlt segítségével értelmezzük. A történelmi párhuzamok ezért lényegileg politikai természetűek – teszi hozzá Jacobson. Segítenek a politikai és a társadalmi folyamatok megértésében a választópolgároknak, sőt a politikusoknak is. A történelmi ismeretek politikai hasznáról írva az ismert politológus, Richard E. Neustadt igen szemléletesen a középiskolai szexuális felvilágosításhoz hasonlította a történészi munkát, mondván, az ismeretek átadása jelentősen meghatározhatja az egyén későbbi döntéseit. Neustadt tudta, miről beszél. Hosszú éveket töltött a Fehér Házban Truman, Kennedy majd Johnson elnök tanácsadójaként.