„Michael C. Desch tanulságos elemzést ad az amerikai külpolitika alakítóinak és elemzőinek viszonyáról” – olvassuk a National Interestben a „radikális középutas” Michael Lind recenzióját Michael C. Desch biztonságpolitika professzornak Az irrelevancia kultusza, avagy miért csökkent a társadalomtudományok befolyása a nemzetbiztonságra című könyvéről.
Desch az elmúlt évszázad amerikai politikatudományának és külpolitikájának összefüggését vizsgálja. Mindenekelőtt azt mutatja be, hogyan nőtt egyre inkább a szakadék az amerikai gyakorlati külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok tudományos elemzése között. Desch felidézi, hogy a világ legjelentősebb politológiai társaságát, az ASPÁ-t a 20. század elején olyan tudósok alapították, akik maguk is aktív szereplői voltak a politikának. Az alapítók között találjuk Woodrow Wilson elnököt is. Az aranykor azonban nem tartott sokáig. Céljait összefoglaló 1920-as nyilatkozatában az ASPA kiemelte, hogy a szervezet tagjai kutatók, akik közvetlenül semmilyen módon nem vesznek részt a politikai életben. Bár súlyosabb válságok és mindenekelőtt háborúk idején a politika rendre nagyobb figyelmet szentelt a nemzetközi kapcsolatok tudósainak, mára lényegében teljesen megszűnt befolyásuk a politikára.
A politológia és a nemzetközi kapcsolatok tudósainak egy része minden bizonnyal a politika elsilányulásával és demagóggá válásával magyarázná, hogy az akadémiai tudás gyakorlati jelentősége egyre csökken a politikában. Ezzel szemben Desch inkább a tudományban keresi az átalakulás magyarázatát. „A nemzetbiztonsági politikát alakítók gyakran panaszkodnak, hogy az egyetemi társadalomtudósok semmi használhatót nem tudnak nekik mondani.” Ezért részben a társadalomtudományok pozitivista fordulata a felelős – írja Desch. A társadalomtudományok a természettudományok módszereit veszik át annak érdekében, hogy komoly tudósnak számítsanak, ne pedig filozófusnak vagy művésznek. Aki azonban a társadalmi élet bonyolult összefüggéseinek számszerűsítésével és modellezésével kísérletezik, szükségképpen absztrakt, legjobb esetben is csak a steril modellek statisztikai összefüggéseire világíthat rá. Ráadásul a tudományos diskurzus egyre elvontabbá válik azáltal, hogy a kutatókat mindinkább a gyakorlati politikától idegen elméleti feltevéseinek vizsgálata foglalkoztatja, méghozzá a nem szaktudós közönség számára érthetetlen zsargonba csomagolva. Ahogyan a tudomány eltávolodik a mindennapi politika problémáitól, egyre irrelevánsabbá válik.
A folyamatot erősíti, hogy az elfogulatlanság követelménye miatt a tudósok mindent elkövetnek elfogulatlanságuk bizonyítására. Ennek remek eszköze, ha olyan kutatási területet választanak, amelynek semmilyen köze nincsen a köznapi politikához, sőt, még jobb, ha semmilyen gyakorlati politikai relevanciája nincsen. Hozzátehetjük, hogy szintén hatékony és előszeretettel alkalmazott módszer olyan absztrakciókon alapuló normatív elméletek megfogalmazása, amelyeknek gyakorlatba való átültetésére nincsen semmi esély, hiszen köszönőviszonyban sincsenek a köznapi emberek politikai nézeteivel. Az ilyen álláspontra helyezkedő tudósok ráadásul saját erkölcsi státuszukat is erősíthetik azáltal, hogy ostobának és erkölcstelennek is bélyegezhetik a normatív elméletet át nem vevő politikusokat.
Arról nem is beszélve, hogy az absztrakt akadémiai társadalomtudományi kérdésekkel foglalkozó tudósok, csakúgy, mint a normatív elméletek gyártói mentesülnek attól, hogy esetleg számon kérjék rajtuk tudományuk érvényességét. Ha nem tesznek a gyakorlati politikára vonatkozó előrejelzéseket, ha nem osztogatnak politikai tanácsokat, akkor nem kell attól tartaniuk, hogy tévednek, és páriává válnak – jegyzi meg Desch.
Desch mindazonáltal optimista. Úgy véli, hogy sokáig nem tartható fenn el a pusztán akadémiai igényű társadalomtudomány és a gyakorlati politika elválasztása. Hiszen akkor előbb-utóbb teljességgel irrelevánssá válik a társadalomtudomány.
Lind nem osztja Desch reményét. Ha Desch elemzése helytálló (márpedig Lind szerint az), akkor a társadalomtudományokban ma a gyakorlati politikát elutasító tudósok vannak kulcspozícióban. Ők pedig aligha akarnák saját maguk alatt vágni a fát.