„Kutatásunk során azt találtuk, hogy a konzervatívok és a liberálisok között nagyobb a különbség a fogalmak megkülönböztetésében, mint a félelemmel kapcsolatos nézeteikben” – olvassuk a Scientific Americanben Jer Clifton pszichológus cikkét.
A második világháború óta egyre népszerűbb az a módszer, amely a politikai beállítottság ok mögött szociálpszichológiai meghatározottságot igyekszik kimutatni. A ma is divatos kutatások azt keresik, milyen összefüggés van a személyiségjegyek, az attitűdök és a politikai világnézet között, gyakran nem is palástolva, hogy az efféle kutatások maguk is a pártpolitikai játszmák részei.
Az ezt kutató szociálpszichológiai vizsgálódások jelentős része a félelemmel kapcsolatos attitűdök különbségére vezeti vissza az alapvető politikai ideológiai beállítottságot. E megközelítések szerint a konzervatív beállítottság a szorongó lelkialkat és a halálfélelem egyenes következménye. Hasonló magyarázatok szerint a kiszámíthatóság utáni vágy és az új dolgokkal szembeni bizalmatlanság magyarázza a konzervatívok rendpártiságát, tradicionalizmusát és tekintélyelvűségét.
Clifton és szerzőtársa, Nick Kerry friss kutatásában nem találta igazoltnak, hogy a konzervatív világlátás legalapvetőbb élménye a félelem. Több ezer észak-amerikai válaszadó megkérdezésével készítettek erről felmérést (az online változatot bárki kitöltheti), s nem abban találták a legnagyobb különbséget a liberálisok és a konzervatívok között, hogy a világot általában veszélyes helynek tartják-e. Hanem abban, hogy a konzervatívok sokkal inkább hajlamosak szigorúan elválasztott kategóriák szerint szemlélni a dolgokat. Még egyszerűbben fogalmazva: a konzervatívok úgy hiszik, hogy a világ dolgai valóban olyan élesen és könnyen elhatárolhatók, mint ahogyan azt fogalmaink sugallják. Miközben a liberálisok a nemek közötti biológiai különbségeket elmosódottnak, esetlegesnek és legalább részben társadalmilag konstruáltnak tartják, a konzervatívok természetesnek és magától értetődőnek tekintik a nők és a férfiak közötti különbségeket. Hasonló a helyzet az emberi élet határaival kapcsolatban is: a konzervatívok abortuszellenességét az magyarázza, hogy hisznek az élet és a nem élet közötti éles határvonalban. Mivel szigorú kategoriális fogalmakban látják a világot, a konzervatívok hajlamosabbak a hierarchikus gondolkozásra is. A gazdagságot hajlamosabbak a képességekkel és a szorgalommal magyarázni, ezért kevésbé támogatják az újraelosztást, mint a liberálisok, akik esetlegesebbnek látják a vagyoni helyzetek közti különbséget.
A kutatásnak fontos politikai következményei is vannak – jegyzi meg Clifton. Ha megállapításai helytállóak, akkor a liberálisok és a konzervatívok párbeszédében sokkal nagyobb szerepet kellene kapnia a megkülönböztetések határaival kapcsolatos szempontoknak. A transzjogok elismertetését óhajtó liberálisoknak nem azzal kellene érvelniük, hogy a transzneműek el nem ismerése méltánytalan és szenvedést okoz, hanem meg kellene próbálniuk meggyőzni a konzervatívokat arról, hogy a biológiai nemek között nem olyan éles és egyértelmű a határ, mint ahogyan azt a transzjogok ellenzői gondolják.
Clifton elismeri, hogy a nézetkülönbség sosem fog megszűnni a két oldal között, ám nem is ezt tekinti elérendő célnak. Már azzal is elégedett lenne, ha a kategorikus határok megítélésével kapcsolatos eltérő megközelítések kölcsönös elismerése érdemi és civilizált vitát tenne lehetővé a durva és meddő kultúrharcban egymással egyre inkább ellenséges konzervatívok és liberálisok között.