„Ez a tervezet a vezér kultuszát hivatott előmozdítani a választók körében”– olvassuk Francesco Pallante torinói alkotmányjog-professzortól a baloldali szakszervezeti szövetség, a CGIL webmagazinjában, a Collettivában.
A Metazin már a tavasszal beszámolt Giorgia Meloni miniszterelnök tervéről, hogy ha már a szövetségesei nem támogatják eredeti elképzelését, az elnöki köztársaságot, akkor a miniszterelnök kapjon nagyobb felhatalmazást. Mostanra elkészült az alkotmánymódosítás tervezete: a választáson a polgár pártokra is, miniszterelnökjelöltre is szavaz. Az első helyen végző párt, illetve pártszövetség automatikusan megkapja a parlamenti mandátumok 55 százalékát, miniszterelnökjelöltjét pedig a köztárasági elnöknek ki kell neveznie a kormány élére. Ha a kormányfő elveszti az övéi bizalmát, a köztársasági elnök csak őt vagy pártszövetségének valamely tagját kérheti fel kormányalakításra, és ha az illető nem kap bizalmat, új választást kell kiírni. Az alkotmánymódosításnak két olvasatban kell többséget kapnia a parlament mindkét házában, és ha nem kétharmados e többség, akkor népszavazás elé kerül az ügy. Ma azt mérik a közvéleménykutatók, hogy a többség egyetért a javaslattal.
Pallante szerint ebben a rendszerben egyetlen fontos szereplő lenne: a miniszterelnök. A képviselők nem fogják megbuktatni, mert akkor a párt nem őket indítja majd az így óhatatlanul bekövetkező új választáson. Más szóval a kormányfő öt éven át azt csinál, amit akar. Ebben a rendszerben a demokrácia az ötévenkénti szavazás aktusára szűkül le. Pallante úgy fogalmaz, hogy ezzel Olaszország az alkormányos demokráciából a választásos autokrácia világába lépne be. És mivel ciklus közben nem alakulhatna más kormánykoalíció, e változással tovább mélyülne a feleket elválasztó politikai szakadék, s vele a sokat kárhoztatott gyűlölködés. Továbbá a parlament amúgyis egyre gyengülő szerepe tovább sorvadna, a választók egyre inkább a vezető személyében keresnék a megoldást, megnyílna az út a vezérkultusz előtt. A baloldali professzor ehelyett azt szeretné, hogy a parlamenti képviselők a megegyezés, a kompromisszumok útját keressék, ehhez pedig éppen az ellenkező irányba kellene elindulni: a parlamentnek kellene nagyobb szerepet kapnia.
Tommaso Edoardo Frosini nápolyi jogászprofesszor viszont előnyösnek látja az olyan megoldást, amikor a „a nép választja a miniszterelnököt”. Az Italia informa gazdasági és pénzügyi honlapon, amelynek tanácsadó testületében két tucatnyi nagyvállalat vezető tisztségviselői foglalnak helyet, emlékeztet rá, hogy Meloni eredetileg a francia félelnöki rendszerhez hasonlót szeretett volna meghonosítani, de ő az erős miniszterelnöki megoldást jobbnak ítéli annál. A franciáknál ugyanis megesik, hogy az erős elnöknek nincs többsége a parlamentben, és ez bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságat idéz elő. Másfelől Frosini nem érti a baloldal felháborodását, amiért a tervek szerint közvetlenül választják majd a miniszterelnököt. A kilencvenes és a kétezres években gyakorlatilag két tábor állt szemben egymással, és egyértelmű volt, melyiknek a győzelme esetén ki lesz a miniszterelnök, vagyis a választók gyakorlatilag miniszterelnök-jelöltekre is szavaztak. A ma működő rendszerben viszont ez korántsem volt mindig így, és ha éppen átült egy-két képviselő, vagy egy egész párt vonult ki a kormánykoalícióból, olyan kormányok alakultak, amelyeknek nem sok közük sem volt a választók akaratához. Többször is megesett, hogy olyan pártok tudtak kormánypozícióhoz jutni, amelyeket mindenki a választások vesztesének tekintett. Vagyis – vonja le Frosini a tanulságot – a javasolt szuperminiszterelnöki rendszer nemcsak hogy nagyobb politikai stabilitást eredményez, hanem a mainál jobban érvényesíti a népszuverenitás elvét is.