„A háborúk mindig is részei voltak a nemzetközi politikának. De azért nem voltak túlzottan gyakoriak. Mindig volt valahol háború, de sosem állt mindenki háborúban. Most azonban mintha változna a helyzet. A jövőben egyre gyakoribbá és elhúzódóbbá válhatnak a háborúk” – kommentálja az Atlantic magazinban Paul Poast politológus az Uppsalla Conflict Data Program legfrissebb statisztikáját.

Az Uppsallai Egyetem kutatói 1945 óta évente készítenek kimutatást a fegyveres konfliktusokról. Az elmúlt két évben a második világháború óta nem látott számú háborút mutattak ki. Poast arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi áll a viszályok megugrásának hátterében.

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a puszta véletlen. Bár ezt az eshetőséget sem lehet kizárni, Poast valószínűbbnek tartja, hogy globális átalakulások szemtanúi vagyunk. A háborúk oka ezek szerint az Egyesült Államok hegemóniájának leáldozása, és a Pax Americana korszakának vége. Az Egyesült Államok ha akarna sem tudna globális csendőrként őrködni a nemzetközi stabilitáson. A világ multipolárissá vált, a feltörekvő nagyhatalmak megjelenése konfliktusokat generál.

Egy másik lehetséges megközelítés nem a világrend gyökeres átalakulásával, hanem Oroszország Ukrajna elleni háborújával magyarázza a háborús konfliktusok elszaporodását. A nagyhatalmakat olyan mértékben leköti az ukrajnai háború, hogy nem marad erejük akaratukat érvényre juttatni a világ más pontjain.

Poast valószínűsíti, hogy a két magyarázat egyaránt igaz: a világ multipolárissá válik, és máris annyi a konfliktus, hogy a nagyhatalmak képtelenek újabb erőforrásokat mozgósítva megakadályozni az újabbakat. Mindebből pedig az következik – vonja le a következtetést Poast – hogy a jövőben még több háború kitörésével számolhatunk, de jó esetben elkerülhető lesz a nagyhatalmak összecsapása és a harmadik világháború.

Egészen más magyarázattal, ám hasonló konklúzióval áll elő Robert Kaplan geopolitikai elemző a New Statesman hasábjain. Ő úgy látja, hogy a világ ismét kétpólusúvá válik, és két civilizáció közötti viszályok fogják meghatározni a jövőt. Az egyik oldalon a nyugati világ áll majd, a másikon a Nyugat globális hatalmának megtörése érdekében egy tömbbé összeálló nem demokratikus kihívók: Kína, Oroszország és egyéb „forradalmi és terrorista államok, mint például Irán”. Kaplan attól tart, hogy a két civilizáció összecsapása már meg is kezdődött Ukrajnában és Gázában.

Ám nem mindenki ért egyet azzal, hogy az Egyesült Államok hegemóniája veszélyben van. Stephen Brooks és William Wohlforth a Foreign Policy hasábjain puszta mítosznak nevezik a multipoláris világrendre vonatkozó tételt. Szerintük Amerika gazdasági, katonai, technológiai előnye olyan nagy, hogy még Kína sem veszélyezteti globális egyeduralmát. Arról nem is szólva, hogy a nemzetközi rend egyértelműen Amerikának kedvez: az Egyesült Államoknak ugyanis kiterjedt szövetségi rendszere van, szemben például Kínával, amely csak álmodik erről.

Megint más elemzések szerint egyre kevésbé vannak jól elhatárolható szövetségi tömbök a nagyhatalmi politikában. A Külkapcsolatok Európai Tanácsának az Oxfordi Egyetemmel közös közvélemény-kutatása szerint a világ számos országának polgárai valamiféle gyakorlatias poliamorikus kapcsolatrendszert részesítenének előnyben ahelyett, hogy hazájuk egyértelműen és kizárólagosan valamelyik nagyhatalom mellett köteleznék el magukat. Miközben fontosnak tartják, hogy jó kapcsolatokat ápoljanak a demokratikus Nyugattal, szívesen kereskednének Kínával és vennének olcsó energiahordozókat Oroszországtól – a nagyhatalmi háborúkból pedig igyekeznének kimaradni.