„Hogyan lehetséges, hogy az üzleti élet szereplői, a fogyasztók és a politikusok egyaránt elfogadják a gazdasági nacionalizmust?” – teszi fel a kérdést a Centre for Economic Policy Research kutatóintézet blogján Marvin Suesse gazdaságtörténész. A nacionalista dilemma: a gazdasági nacionalizmus története 1776-tól napjainkig című idén megjelent monográfia szerzője.
Suesse elemzésében rávilágít, hogy a gazdasági nacionalizmus alapvetően ellentmondásos politikai irányzat. Leginkább akkor üti fel a fejét, amikor az országok közötti és az államon belüli egyenlőtlenség nőni kezd. A gazdasági nacionalizmust ezért a periférikus gazdaságok jellemzőjének szokták tartani, merthogy a nemzeti szolidaritás megerősítése a gazdasági elmaradottság csökkentését és egyúttal az országon belüli egyenlőtlenség mérséklését szolgálhatja. Igen ám, csakhogy a két cél gyakran ellentétes egymással. Az iparosítás és a gazdasági fejlődés protekcionista intézkedéseket kíván, vagyis a verseny korlátozását, ami magasabb árakat és alacsonyabb minőségű kínálatot eredményez. Vagyis a nemzeti érdekre hivatkozó protekcionizmus közvetlenül a gazdasági elit érdekét szolgálja, az árat viszont, legalábbis rövid távon, az átlagember fizeti meg.
A gazdasági nacionalisták mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a protekcionizmust az átlagember számára is előnyösnek tüntessék fel – írja Suesse. A munkahelyek védelmére hivatkoznak és jelentős infrastrukturális programokat ígérnek, továbbá jóléti programokkal kötik össze a piacvédelmet. Jelentős méretű munkanélküliség esetén nem idegen tőlük a bevándorlókkal szembeni ellenérzések felkorbácsolása, azokat pedig, akik ellenzik a piacvédelmet, előszeretettel bélyegzik globalista, nemzetellenes árulónak – teszi hozzá Suesse.
A gazdasági nacionalista mozgalmak sikerének az a kulcsa, hogy osztályokon átívelő koalíciót hoznak létre, amelyben fontos szerep jut a nemzeti történelmi narratíváknak. Suesse kétszázötven évet és harminc országot átfogó történelmi áttekintésében rávilágít, hogy a protekcionista intézkedéseket, államosításokat és nagyszabású iparosítási programokat rendszerint valamilyen nagy nemzeti esemény, például függetlenségi háborúk emlékével kötik össze. A tömegek támogatását azzal nyerik el, hogy a piacvédelmet a nemzeti szuverenitás feltételének állítják be.
A protekcionizmus azonban nem jelenti a nemzetközi kereskedelem teljes visszaszorulását – jegyzi meg Suesse. A gazdasági nacionalisták rendszerint csak korlátozott piacvédelmet akarnak. A felzárkózáshoz ugyanis elengedhetetlen a külföldi működőtőke beáramlása és a nemzetközi piacokhoz való hozzáférés. Suesse rámutat azonban, hogy manapság a szelektív piacvédelem eszköze nemcsak a felzárkózni vágyó országokban, hanem a legfejlettebb gazdaságokban, így az Egyesült Államokban is igen divatos.
Suesse könyvéről írt recenziójában az egykor szabadpiac-párti, mára a pragmatikus gazdasági nacionalizmus hívévé vált Dani Rodrik abban látja Suesse elemzésének legfontosabb tanulságát, hogy a megfelelő mennyiségben és jó időben alkalmazott protekcionizmus hasznos. A túlzásba vitt gazdasági nacionalizmus viszont azzal a kockázattal jár, hogy a nemzetgazdaság erősítése helyett a nem versenyképes termelést tartja életben és a nemzeti oligarchiát teszi gazdaggá, arról nem is beszélve, hogy a világgazdaság egészét veszélyezteti. A bölcs és célzott piacvédelem azonban elengedhetetlen feltétele a versenyképesség javításának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a világkereskedelemből ma hasznot húzó államok a korábbi sikeres piacvédelemnek köszönhetik versenyképességüket.