„A tökéletességre való törekvés sosem volt a liberalizmus sajátja” – veszi védelmébe a modern amerikai liberalizmust a Liberties hasábjain David A. Bell, a Princeton történelemtanára Samuel Moyn jogtörténésznek, a Yale tanárának vádjaira válaszolva.
Mint a Metazinban is olvasható volt, legújabb könyvében Moyn azzal vádolja az amerikai liberálisokat, hogy elhagyták eredeti, társadalomjobbító küldetésüket, és ehelyett az egyéni jogok védelmére koncentrálnak, mert a hidegháború alatt túlságosan megrettentek a szovjet veszélytől.
Bell tanulmánynak is beillő esszéjében a mai amerikai baloldal legbefolyásosabb gondolkodói közé sorolja Moynt, de rengeteg hibát vél felfedezni a műveiben. Mindenekelőtt alaptalannak ítéli a vádat, hogy a liberálisok nem tettek semmit a növekvő egyenlőtlenség ellen, hanem ehelyett az emberi jogokkal foglalkoztak, sőt, még a külföldi katonai kalandokat is támogatták. Moyn a két jelenségnek egy-egy külön könyvet szentelt. Bell azzal válaszol erre, hogy a liberálisok a hatvanas években példátlan eredményeket értek el a feketebőrű lakosság emancipációjában és a jóléti szolgáltatások kiterjesztésében. A külföldi háborús vállalkozások közben pedig követelték, hogy az Egyesült Államok a polgári lakosságot minél inkább megkímélő harcmodort és technikát alkalmazzon. Erről Moyn azt írja, hogy az ilyesmi csak a háború elfogadottságát szolgálja, és nem változtat azon, ami a fizikai szenvedésnél is rosszabb egy háborúban: az alávetettségen.
Különben, amikor Moynnak erről szóló könyve megjelent, Amerikában már inkább minden politikai irányzat szabadulni akart a külföldi háborúktól, és éppen Donald Trump volt az elnök, akinek személyében Bell súlyos veszélyt lát a demokráciára nézve, ezért szükségesnek tartaná, hogy a baloldal fogjon össze Trump ellen a konzervatívokkal. Elképesztőnek ítéli, hogy Moyn még attól is óva inti a magafajta progresszívokat, hogy a liberálisokkal összefogjanak, mivel szerinte Trump éppen a liberálisok bűnéből tudott népszerűvé válni, tudniillik azért, mert a liberálisok elhanyagolták a népjólét ügyét.
Ami pedig a liberálisok a hidegháború idején a szovjet fenyegetéstől való félelmét illeti, Bell azt kérdezi, vajon mégis miként kellett volna gondolkodniuk egy olyan rendszerről, amely milliószám végzett ártatlan emberekkel és diktatúrát erőltetett a kelet-európai országokra. Moynnak az a vádja pedig, hogy emiatt a liberálisok a társadalmi igazságosságra való törekvést is helytelenítették volna, Bell szerint egyszerűen alaptalan. Az utópikus gondolkodást helytelenítették, azt a vakhitet, hogy a teljes igazságosság és egyenlőség megteremtése csak akarat kérdése. Bell külön is szembeszáll Moynnak azzal a tételével, hogy a liberálisok a gyarmati elnyomás pártját fogták azzal, hogy nem támogatták a hidegháború idején a gyarmati felszabadító mozgalmakat. Csak a vad kommunista felszabadítókat nem – jegyzi meg Bell: az olyanokért, mint a kambodzsai Pol Pot tömeggyilkos rendszere, csakugyan nem lelkesedtek.
Moyn az úgynevezett neoliberális fordulatért, Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Ronald Reagan amerikai elnök dirigizmust lenyesegető politikájáért is a liberálisokat teszi felelőssé. Bell erről is homlokegyenesen ellentétesen vélekedi. Szerinte nem a jóléti állam elárulása vezetett a neoliberális fordulathoz, hanem az, hogy a szociáldemokrata jóléti államok nagy és alacsony hatékonyságú bürokráciát hoztak létre, miközben az Egyesült Államokban az ipar leépítése nyomán szegény válsággettók jöttek létre a nagyvárosokban. Erre adott reakció volt a neoliberalizmus.
Általában véve pedig Bell úgy látja, hogy Moyn inkább a maga háza táján sepregethetne, semmint hogy a liberálisokat kárhoztatná. A progresszívok ugyanis korántsem a szociális programok, a középosztályok javát szolgáló tervek terén tűnnek ki, hanem sokkal inkább az identitáspolitikában jeleskednek, amivel rengeteg amerikait taszítanak Trump táborába.