„A nemnövekedés teóriája reakciós, nacionalista és autoriter“ – kommentálja a Jungle World berlini baloldali magazinban Stefan Laurin német publicista az ökoszocialista elméleteket, amelyek szerint a gazdasági növekedés káros.

A cikk közvetlen apropója, hogy Niko Paech közgazdász a német gazdasági lassulás kapcsán a Tageszeitungnak adott interjúban a nemnövekedés előnyeit ecsetelte. Mint más ökoszocialista szerzők, ő sem bánja, hogy nem nő tovább a termelés, mondván, hogy ha nőne, az csak felgyorsítaná az ökológiai katasztrófát. Ha kevesebb dolgot állítunk elő, kevesebb energiára lesz szükség és kevesebb hulladék képződik. Ez nyilván a fogyasztás visszaesésével jár, ám az emberi jóllét nem azonos az anyagi jóléttel, főleg nem a fogyasztói kultúra sugallta életmóddal. A kevesebb termelés és pénzforgalom miatt kevesebbet kell dolgozni, és a nagyobb egymásra utaltság miatt felértékelődnek a közösségek és az emberi kapcsolatok.

A baloldal hagyományosan az anyagi jólétet akarta erősíteni, és azért bírálta a kapitalizmust, mert úgy tartotta, hogy a munkások kizsigerelésével jár, és a nyomor illetve a kiszolgáltatottság erősödéséhez vezet – írja Laurin. A marxi jóslat azonban több mint másfél század óta csak nem akar valóra válni. Sőt, éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus (főleg ha demokratikus kormányzással társul) a szegénység visszaszorulását és az általános jólét növekedését eredményezte. A „nemnövekedés-párti kommunista”  baloldal kénytelen volt hát új mumus után nézni, és most a globális ökológiai katasztrófára hivatkozva akarja meghaladni a kapitalizmust.

A fejlődés és a növekedés elutasítása régen leginkább a haladásellenes nosztalgikus konzervatívok ideológiai repertoárjának része volt, akik a társadalmi hierarchia és az egyenlőtlenség fenntartásában voltak érdekeltek – jegyzi meg Laurin. A baloldal pedig a hagyományos, anyagi jólét emelését kívánta. Nemcsak az alapvető szükségletek kielégítését ígérte, hanem a jómódú és kényelmes életet akarta általánossá tenni. Szemben az ökoszocialistákkal, nem az emberek gondolkozását akarta megváltoztatni, hanem az igényeiket akarta kielégíteni.

Laurin utal rá, hogy a nemnövekedés eleve rozoga tudományos lábakon áll: a gazdasági növekedést ugyanis technológiai fejlődés kíséri, a modern termelés pedig nemcsak hatékonyabb, hanem egyúttal kisebb környezetkárosítással is jár. A fejlett országokban ezért csökken a széndioxid-kibocsátás mértéke. Vagyis okkal remélhetjük, hogy éppen a növekedés és fejlődés segíthet majd elkerülni a globális ökológiai összeomlást.

Ennél is aggályosabb az ökoszocialista ideák társadalmi megvalósíthatósága. Az emberek döntő többsége ugyanis materiális jólétet akar, én nem hajandó kevesebbel beérni. Laurin utal rá, hogy a világ elmaradottabb részein a növekedés elmaradása a nyomor és az egyenlőtlenség konzerválásával járna. Ám még a jómódú fejlett országokban sem akar mindenki önként lemondani a materiális javakról. Laurin attól tart, hogy az ökoszocialista utópia bevezetése a kommunizmuséhoz hasonló módszereket igényelne: az emberek gondolkozásának átalakítását vagy legalábbis diktatúrát. Emlékeztet Ulrike Herrmann 2022-ben megjelent A kapitalizmus vége, avagy miért nem egyeztethető össze a növekedés és a klímavédelem című bestsellerére, amely felvetette, hogy az ökoszocializmust a hadigazgazdaság példáját követve kellene megvalósítani. Ha Nagy-Britannia hadigazdálkodást vezethetett be a náci Németország legyőzése érdekében, akkor az emberiség létét fenyegető ökológiai katasztrófa megakadályozása is elégséges indok a hasonló módszerek alkalmazására. Mindez Laurin szemében azt igazolja, hogy mint minden olyan politika, amely a félelemre épít, a nemnövekedés ökoszocializmusa is szükségképpen a demokrácia korlátozásával járna.