„A diktátorokkal való üzletelés egyáltalán nem ment ritkaságszámba” – foglalja össze a Die Tageszeitungnak adott interjúban Frank Bösch potsdami történész Üzlet a diktatúrákkal: Németország története más szemszögből címen február közepén megjelent monográfiáját.

Bösch az egykori NSZK külpolitikájának és a gazdasági érdeknek összefonódását elemzi. A könyv bemutatja, hogyan befolyásolta a német külpolitikát a nagyvállalatok érdeke. 1949-es megalakulásától az NSZK a demokráciát és az emberi jogokat tekinti legfontosabb alkotmányos és politikai alapértékének, és egyúttal a nemzeti szocialista múlttal való leszámolás zálogának. A demokratikus értékek és az emberi jogok hangsúlyozása egyúttal az NDK-ban bevezetett szocializmus bírálatát is elősegítette.

Az NSZK kormányai azonban csak szelektíven ragaszkodtak a demokratikus normákhoz a külpolitikában. A háború utáni gazdasági kilábalás a német iparra és az exportra épült. A termelés gyors növekedése és az újraiparosítás rendkívül energiaigényes volt, a megtermelt áru eladásához és a további terjeszkedéshez külföldi piacokra és befektetésekre volt szükség, ezért a német kormányok nem finnyáskodtak. Üzleteltek Hailé Szelasszié etióp császárral, Brazíliában a katonai diktatúra utolsó éveiben a Siemens atomerőművet épített (a vállalat Iránban is hozzáfogott egy reaktor építéséhez, ám ez az 1979-es iráni forradalom miatt nem készült el). Bösch megemlíti, hogy a jobboldali kormányok a jobboldali diktátorokkal voltak elnézőbbek. Franz Josef Strauss, a CSU elnöke 1977-ben chilei útja során Pinochet véres katonai hatalomátvételét méltatta.

Német cégek a szabályokat kijátszva fegyvereket adtak el diktatúráknak, például Iránnak. Németország szoros gazdasági kapcsolatot épített ki Líbiával is, ahonnét jelentős mennyiségben importált olajat. A német kormány jelentős pénzügyi garanciavállalással támogatta a líbiai exportot annak ellenére, hogy Kadhafi terrorszervezeteket is támogatott (a gyanú szerint többek között azokat a palesztin terroristákat is, akik az 1972-es müncheni olimpián az izraeli sportolók ellen követtek el terrortámadást). Bösch megemlíti, hogy a Líbiával szembeni engedékenységnek nemcsak az olaj volt az oka, hanem az is, hogy a német baloldal már akkor is rokonszenvezett Kadhafi posztkolonialista Amerika- és Izrael-ellenes ideológiájával. Még az sem tántorította el Németországot, hogy 1989-ben azzal vádoltak meg német vegyipari cégeket, hogy „Auschwitzot építenek a sivatagban”, mivel a német vegyipari cégek líbiai üzemeiben vegyi fegyvereket állítanak elő. Bár az eset kapcsán Kohl kancellár vizsgálatot indított és lemondta líbiai útját, a két ország kapcsolata nem szenvedett kárt, amit jól mutat, hogy Németország nem sokkal később líbiai terroristákat engedett szabadon. Hozzátehetjük, hogy a német cégeknek és szaktudásnak kulcsszerep jutott Szadám Huszein iraki diktátor vegyi fegyverkezésében is.

Kohl kancellár és Genscher külügyminiszter 1987-ben Tibetet annak ellenére Kína részének ismerte el, hogy a Bundestag minden pártja és számos emberi jogi szervezet elítélte a kínai hatóságokat, amiért erőszakot alkalmaztak a függetlenséget követelő tibetiekkel szemben. A kancellár egyúttal a nagyköveteken keresztül tájékoztatta a pekingi vezetést, hogy sajnálatosnak tartja a Kínát elítélő parlamenti nyilatkozatot.

Az interjúban Bösch kitér rá, hogy a német kormány a külkereskedelmi érdekek érdekében az autoriter rezsimek németországi bírálóit – köztük az adott országból származó menekülteket és vendégmunkásokat is – korlátozta a véleménynyilvánításban. 1967-ben az iráni sah látogatásakor a sah ellen tüntető iráni diákok közül többeket kitoloncoltak a két évvel korábban elfogadott idegenrendészeti szabályokra hivatkozva, azzal az indokkal, hogy a tüntetők veszélybe sodorják az ország külpolitikai érdekeit.

„Tegyük fel, hogy Putyin katonái 2022 februárjában elfoglalják Kijevet, eltávolítják az ukrán kormányt és az egész országot ellenőrzés alá vonják. Néhány nappal később a német kormány áldásával átadják az Északi-Áramlat 2 gázvezetéket. Elképzelhetetlen? Csöppet sem” – mereng Bösch könyve kapcsán Rainer Stephan a Süddeutsche Zeitungban. Stephan felidézi, hogy 1968-ban, a prágai tavasz leverése után néhány nappal adták át a német cégek által finanszírozott orosz-osztrák gázvezetéket, amelyet az SPD és a CDU egyaránt Bajorországig tervezett meghosszabbítani. Az emberi jogok melletti kiállásnak csak kozmetikai hatása volt, a német külpolitika irányát sokkal inkább a gazdasági érdek, mintsem az értékek vezették – vonja le a következtetést Stephan.