„Amikor Primakov miniszterelnök visszafordította Washingtonba tartó repülőgépét, új korszak kezdődött: véget ért az Egyesült Álamok előtti meghunyászkodás kora” – írja Alekszandr Vedrusszov  politológus a kormánypárti Izvesztyijában.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1999 március 25-én Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök éppen az Egyesült Államokba tartott, hogy a koszovói válságról és gazdasági ügyekről tárgyaljon, amikor Iljusinjának fedélzetén telefonon kereste őt Al Gore amerikai alelnök. Közölte vele, hogy az Egyesült Államoknak nem sikerült dűlőre jutnia Milosevics jugoszláv elnökkel, ezért eldőlt, hogy a NATO légiháborút indít szerbiai célpontok ellen. Primakov úgy felelt, hogy ez súlyos hiba, majd utasította a gép legénységét, hogy forduljon meg: irány Moszkva. Vedrusszov felidézi, hogy gazdasági körökben nem örültek a fordulatnak: úgy értékelték, hogy ezzel Primakov 15 milliárd dollárnyi hiteltől és egyéb devizabevételtől fosztotta meg Oroszországot. És valóban, az amerikaiakat meglepte az oroszok merész reagálása, mert azt hitték, hogy a fizetésképtelenség határán lévő Oroszországgal bármit megtehetnek. Moszkva baráti országnak tekintette Jugoszláviát. Akkor megindítani a bombázásokat, amikor az orosz miniszterelnök Washingtonban tárgyal, példátlan megaláztatás lett volna. Csakhogy Primakov visszafordult, és Oroszország azóta egyfolytában azon van, hogy kiküzdje a világban neki járó helyet. Nem érte be az amerikaiak által kínált alsóbbrendű pozícióval, és Vedrusszov szerint jól tette, mert például Németország betagozódott, és lám, épp most veszti el lassanként az iparát, sőt egész Nyugat-Európa ipartalanítása is folyamatban van. „Ma az amerikaiakkal egy hajóban evezni olyan, mint jegyet váltani a Titanicra” – így Vedrusszov.

Az elmúlt évek nemzetközi konfliktusai az ő olvasatában mind arról szóltak, hogy Amerika nem akarja feladni globális vezető szerepét, amikor pedig mégis kiszorul valahonnan, akkor szándékosan a lehető legnagyobb konfliktust hagyja maga után. Igen ám, de az oroszok ilyenkor közbelépnek. Például nem hagyták, hogy Amerika az iszlamista terroristák kezére juttassa Szíriát – legalábbis Vedrusszov így értékeli, hogy az orosz és az iráni közbelépés megmentette Asszád szíriai elnök rendszerét. Hasonlóan vélekedik arról is, hogy az orosz hadsereg katonákat hagyott hátra Moldova keleti sávjában, Transznyisztriában, illetve hogy leszakította Grúziáról Dél-Oszétiát és Abháziát. E két műveletsort úgy foglalja össze, hogy Oroszország útját állta a NATO moldovai és grúziai terjeszkedésének. Azt a kérdést nem vizsgálja, vajon a két ország lakossága akarná-e, hogy hazája csatlakozzék a NATO-hoz, és joga volna-e ehhez. Ebben a szellemben magyarázza, miért is tört ki az ukrajnai háború: eszerint Amerika a moldovai és a grúziai fejleményekre reagálva megemelte a tétet, és fegyverrel látta el Ukrajnát, pontosabban „azokat, akiket maga is neonácinak ismert el”. És ahogy Afganisztánban szélsőséges iszlamistákat támogatott a Szovjetunió ellen (a szerző arra nem tér ki, hogy mit is keresett a szovjet hadsereg Afganisztánban), most Ukrajnában Vedrusszov szerint náci kollaboránsok utódait használja fel Oroszország ellen.

Az amerikai hegemón politikával szembeni ellenlépések azért várattak magukra sokáig – fejtegeti Vedrusszov  – mert az orosz politikusok hosszú időn át romantikus elképzeléseket tápláltak a Nyugattal kapcsolatban.

Oroszország  azonban felébredt ezekből az illúziókból, és ehhez az első lökést Primakov husonöt évvel ezelőtti döntése adta meg. Ma még senki sem tudhatja, mi mindent kell még elviselnie Oroszországnak ahhoz, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet a világ térképén. Vedrusszov azonban arra számít, hogy hazájának ehhez minden erejére szüksége lesz.