„Csakis igen hóbortos ember vélekedhet úgy, hogy az embernek ne legyen joga méltóságban meghalni” – írja Macron elnök szavait idézve Jade Toussay a Huffington Post franciaországi kiadásában.
Az államfő, akit már két éve foglalkoztat a törvény gondolata, márciusban, amikor bejelentette, hogy elkészült a tervezet, nemcsak, hogy kerülte az „eutanázia” szót, hanem kifejezetten ki is zárta. Eutanázián a francia jog azt érti, hogy az orvos juttatja be a beteg szervezetébe a halált okozó anyagot. Ezt a törvényjavaslat nem engedélyezi, kivéve azt az egy esetet, amikor a beteg már nem tudja magához venni a halálos szert. Egyébként csak arról lesz szó, hogy az orvos a beteg kezébe adja a pirulát. Ezt sem nevezi azonban a törvény az öngyilkossághoz nyújtott támogatásnak, hanem úgy fogalmaz, hogy az orvos „segítséget nyújt a halálhoz”. Toussay magyarázata szerint a különbség abban áll, hogy itt nem a halálról döntenek, mint az öngyilkosság esetében, mert hiszen már eldőlt, hogy a beteg hamarosan meghal. A szerző elfogadja az Elnöki Hivatal magyarázatát, miszerint együttérző aktusról van szó, amelynek révén a társadalom testvéries gesztussal elkíséri a szenvedőt az amúgy is biztos halálba.
A Valeurs Actuelles jobboldali weblap egy baloldali szerzőt szólaltat meg az ügyben, éspedig annak kapcsán, hogy Macron elnök úgy fogalmazott: Franciaország a belga modellt szeretné követni. Pierre Jova, Belgiumban tanulmányozta az ott huszonkét éve legális eutanázia hatásait, és egész kötetben írta le, milyen rossz tapasztalatokat szerzett. Mindenekelőtt Belgiumban nemcsak az élet legvégén engedélyezik az eutanáziát, hanem minden olyan esetben, amikor „elviselhetetlen és állandó a testi vagy pszichikai szenvedés”. Ma az eutanázia a közvetlen halálokok között 3,1 százalékos arányban szerepel. Jova eseteket sorol, amelyeknek szereplői azért jelentettek be igényt eutanáziára, mert nem tartották elég jónak vagy megfizethetőnek a palliatív egészségügyi ellátást. Egyébként pedig a halál nemcsak az orvos és a beteg ügye, a családot azonban nem kell értesíteni a döntésről. Igaz, nem belgiumi, hanem svájci felmérés szerint, az eutanáziában elhunytak családtagjai közül minden ötödik poszttraumatikus stresszben, minden hatodik pedig depresszióban szenved. Franciaországban negyvenezer kórházi ágyat zártak be az elmúlt tíz év alatt. A palliatív ellátás a megyék ötödében egyáltalán nem létezik. Az idősotthonok ára a szegényebbeknek megfizethetetlen. A baloldalnak – írja Jova – be kellene látnia, hogy a legelesettebbek mellett volna a helye, az ő ellátásuk javításán kellene fáradoznia, nem a halálba segítésükön.
A La Croix katolikus lap weboldalán Didier Pouch orvos fájlalja, hogy a törvénytervezet igazságügyi intézménnyé változtatja az orvosi hivatást. Úgy fogalmaz, hogy a réges-rég eltörölt halálos ítélet most visszakapaszkodik a kórházak ablakain át. Reménytelen és végső stádiumban 2016 óta szabad mélyaltatásba helyezni a haldoklót, s ekkor megszűnik a gyógyszeres kezelés és a táplálás is. A halál napokon belül fájdalommentesen beáll. Pouch doktor nem érti, miért nem elég ez, annál is inkább, mivel így a család méltóságban kísérheti végig utolsó napjain a haldoklót, és könnyebben készül fel a gyászmunkára.
A kommunista L’Humanité hasábjain Roger Gil neuropszichiáter azt veti fel, hogy ha egyszer az eddigi törvényes lehetőséggel nem élnek eléggé a kórházakban, attól nem kellene új halálbasegítési módokat kiagyalni. Elég lenne az orvosképzésen javítani. Megjegyzi továbbá, hogy az aktív eutanázia és a meghaláshoz nyújtott segítség közti különbség elmosódik, amikor a haldokló nem képes magához venni a halálos szert. Hiszen akkor mégiscsak az orvosok cselekszenek.
Az Aleteia hatnyelvű katolikus weblapon Blanche Streb farmakológus felháborítónak tartja, hogy miközben a nagy költségvetési hiány miatt csökkentik az egészségügyre fordítható összegeket és szó van nagy krónikus betegségcsoportok állandó támogatásának megvonásáról, aközben viszont az állam nagylelkűen állja a halálba segítés költségét. A sérülékeny emberek egész csoportjainak azt üzenik, hogy terhére vannak a társadalomnak, és van rövidebb útjuk a halálba? – kérdezi.
Ha májusban csakugyan a Nemzetgyűlés elé kerül is a törvényjavaslat, a törvényhozásban minden bizonnyal évekig is elhúzódik a vitája.